Az almával töltött piték és lepények már a középkorban is ismertek voltak Angliában. Az egyik legkorábbi fennmaradt recept a Forme of Cury című szakácskönyvben található, amelyet II. Richárd angol király udvari szakácsai állítottak össze az 1390-es évek környékén.
A Tartys in Applis, vagyis nagyjából „almás pite” néven szereplő recept azonban egészen mást takart, mint amit ma ezen a néven elképzelünk. Az almához fügét, mazsolát és körtét adtak, a keveréket pedig sáfránnyal színezték és ízesítették, majd tésztaburokba töltve megsütötték, írja a What's Cooking America nevű gasztronómiai lap.
A hozzávalók között pedig feltűnően hiányzik a cukor. Ennek egyszerű oka volt: a 14. századi Angliában ugyan ismerték, de ritka és rendkívül drága árunak számított, ezért a hétköznapi sütésben még nem lehetett úgy használni, mint napjainkban. Az édes ízt így elsősorban a gyümölcsök, különösen a füge és a mazsola adták.
A recept legfurcsább része azonban a tészta volt. Általában vastagra és keményre sütötték, mert elsősorban az volt a feladata, hogy megtartsa a tölteléket a sütés során. Ezt a burkot angolul gyakran coffinnek, vagyis koporsónak nevezték, és sok esetben meg sem ették. A tészta tulajdonképpen maga helyettesítette a sütőformát.
Érdekesség, hogy a középkori recept leírása is sokat elárul arról, mennyire másképp főztek akkoriban. Pontos mennyiségeket, sütési időt vagy hőmérsékletet egyáltalán nem ad meg, mindössze arra utasítja a szakácsot, hogy törje össze a gyümölcsöket, sáfránnyal színezze meg őket, tegye a tésztaburokba, majd süsse meg. Az ilyen receptek abból indultak ki, hogy tapasztalt szakács használja őket, aki külön magyarázat nélkül is tudta, miből mennyi kell, és mikor készült el az adott étel.
Olvasd el ezt is!