Japán és Európa kapcsolata a 16. század közepén kezdett szorosabbá válni, amikor 1543-tól portugál kereskedők érkeztek az országba. Az európaiak új árukat és technológiákat hoztak magukkal, a kereskedelmi kapcsolatok nyomában pedig hamarosan megjelentek a katolikus hittérítők is. Közéjük tartozott Xavéri Szent Ferenc, aki 1549-ben érkezett Kjúsú szigetére. A jezsuita szerzetes japánul tanult, vallási szövegeket fordított, majd több településen is hirdetni kezdte a kereszténységet.
Az új vallás idővel a társadalom különböző rétegeiben is követőkre talált. A kereszténység egyenlőségről, túlvilági életről és üdvösségről szóló tanításai sokak számára vonzóak voltak, és még egyes daimjók, vagyis földesurak is áttértek. A 17. század elejére Japánban mintegy 300 ezer keresztény élhetett, többségük az ország déli részén.
A japán vezetés eleinte eltűrte a kereszténységet, részben azért, mert fontosnak tartotta a portugálokkal és spanyolokkal folytatott kereskedelmet. Az európai jelenlét azonban egyre szorosabban összefonódott a vallási térítéssel és a politikai befolyásszerzéssel. Ez idővel bizalmatlanságot keltett a Tokugava-sógunátusban, vagyis az országot ténylegesen irányító katonai kormányzatban, amely attól tartott, hogy a külföldi hatalmak a valláson keresztül növelhetik befolyásukat Japánban.
Az üldözés a következő évtizedekben egyre szigorúbbá vált, és a keresztre feszítés mellett más kegyetlen módszereket is alkalmaztak annak érdekében, hogy a foglyokat hitük megtagadására kényszerítsék.
Az erőszak az 1637-ben kitört simabarai felkelés után érte el egyik legsúlyosabb szakaszát. A lázadásban nagyrészt keresztény parasztok vettek részt, akik egy helyi földesúr súlyos adóterhei ellen emelték fel a szavukat. A sógunátus összekapcsolta a felkelést a kereszténységgel is, így a 17. századra a vallás elleni fellépés és hajtóvadászat egyre szigorúbb és erőszakosabb formát öltött.
Az elfogott keresztények egy részét lefejezték vagy keresztre feszítették, másokat forró forrásvízzel kínoztak, hogy megtagadják hitüket. A hatóságok családtagjaik életével is fenyegették őket. Olyan kivégzésre is sor került, amelynek során keresztényeket kövekkel a nyakukban a tengerbe vetettek. Sokan nyilvánosan megtagadták hitüket, majd titokban tovább gyakorolták vallásukat. Ez azonban komoly kockázattal járt, mivel a hatóságok besúgóhálózatot működtettek, és a rejtőzködő közösségek lebukása súlyos büntetést vonhatott maga után.
A kereszténységet végül sosem sikerült teljesen felszámolni az országban. Titkos közösségek évszázadokon át megőrizték hitük egyes elemeit, miközben az ország hosszú időre szigorúan korlátozta a külfölddel fenntartott kapcsolatokat. A japán keresztényüldözések története így arra is rávilágít, hogy a vallási konfliktus mögött a Tokugava-sógunátus hatalmának megszilárdítása és a külföldi befolyástól való félelem is meghatározó szerepet játszott.
Olvasd el ezt is!