Gyerekek indultak keresztes hadjáratra, ezrek vesztek oda

A történet elterjedt változata szerint egy Étienne nevű fiatal francia pásztorfiú 1212 tavaszán találkozott egy vándorral, akiről később azt állította, hogy maga Jézus Krisztus volt. A férfi állítólag egy levelet adott neki, amelyet el kellett juttatnia a francia királyhoz. Étienne prédikálni kezdett, útja során pedig egyre több fiatal csatlakozott hozzá. A több tízezresre duzzadt tömeg Saint-Denis-be vonult, ahol a fiú átadta üzenetét II. Fülöp Ágost képviselőjének, és arra kérte az uralkodót, hogy vegye fel a keresztet.

A király a párizsi egyetem tanácsára hazaküldte a résztvevőket, nehogy veszélybe kerüljenek egy távoli hadjáraton. A források ezen a ponton nem tisztázottak, de a többség valóban visszatérhetett otthonába, mások pedig csatlakozhattak az eretneknek tekintett dél-franciaországi katharok ellen indított albigens keresztes hadjárathoz.

Étienne neve azonban ezt követően eltűnik a történeti feljegyzésekből. Egyes történészek szerint az általa vezetett menet valójában nem is a később gyermekek keresztes hadjáratának nevezett mozgalom része volt, hanem egy szokásos paraszti vallási körmenet, amelynek ezúttal szokatlanul fiatal és karizmatikus szónoka akadt.

Ugyanebben az évben Németországban egy másik, ettől elkülönülő mozgalom is kibontakozott. Kölnben egy Nikolaus nevű fiú azt állította, hogy lángoló keresztet látott az égen. Prédikációiban azt hirdette, hogy követőinek a Szentföldre kell vonulniuk, ahol vérontás nélkül téríthetik keresztény hitre a helyi lakosságot. A felhívás gyorsan elterjedt a környező vidékeken, majd mintegy 20 ezer ember indult dél felé a Rajna völgyén keresztül. Fontos kiemelni, hogy nem kizárólag gyerekekből álló menetről volt szó: a fiatalokhoz nők, idősek, szegények, bűnözők és a társadalom más peremre szorult tagjai is csatlakoztak.

Az Alpok átkelése súlyos veszteségeket okozott. Sokan éhen haltak, megfagytak, banditák vagy vadállatok végeztek velük, mások pedig Mainzban vagy Piacenzában feladták az utat, és hazafordultak. Mire a menet Genovához ért, a 20 ezres tömegből körülbelül 7 ezren maradhattak.

Néhányan Genovában maradtak, ahol a növekvő kereskedővárosnak szüksége volt olcsó munkaerőre. Mások Marseille felé indultak, sorsukról azonban semmit sem tudni. Ehhez a csoporthoz kapcsolódnak azok a későbbi történetek, amelyek szerint kereskedők hajókat biztosítottak számukra, majd egyes hajók Szardínia közelében elsüllyedtek, a túlélőket pedig Észak-Afrikában rabszolgának adták el. A források nem erősítik meg egyértelműen, hogy valóban gyermekek tömegeit szállították volna el Marseille-ből és adták volna el Tuniszban. A tragikus részletek jelentős része későbbi krónikákban jelent meg, amelyek idővel egyetlen történetté olvasztották a francia és a német mozgalmat.

Nikolaus és követőinek egy része Rómába ment, ahol találkoztak III. Ince pápával. Az egyházfő feloldozta őket a keresztes fogadalmuk alól, és megengedte, hogy ősszel hazatérjenek. A zarándokok többsége azonban soha nem jutott vissza otthonába.

A történet egyik legfontosabb kérdése, hogy valóban gyerekek alkották-e a menetet. A latin források gyakran a pueri szót használják, amely jelenthet gyerekeket, de utalhat a társadalom kiszolgáltatott, alacsony rangú tagjaira is. Peter Raedts történész ezért úgy véli, hogy nem gyermekek hadjáratáról, hanem elsősorban a kor legszegényebb és leginkább marginalizált embereinek vallási mozgalmáról volt szó. Az újabb forráselemzések ugyanakkor arra utalnak, hogy a résztvevők között valóban nagy számban lehettek gyermekek és fiatalok.

A középkorban a gyerekek korábban kaptak munkát és felelősséget, a fiatalok pedig a népesség jelentős részét alkották. A korabeli krónikásokat éppen az lepte meg, hogy egy ilyen veszélyes úton feltűnően sok fiú és lány vett részt. Gazdagabb családok gyermekei is csatlakozhattak, akik közül többen valószínűleg rablás vagy erőszak áldozatai lettek. Egy beszámoló szerint Nikolaus apját később kivégezték Kölnben, miután a város számos gyermeke nem tért vissza az útról. Ez szintén arra utal, hogy a résztvevők között valóban sok fiatal volt.

A mozgalom hátterében a 13. század eleji Európa társadalmi és vallási változásai álltak. A korábbi évszázadok gazdasági fejlődése és népességnövekedése nyomán a városok megerősödtek, a kereskedelem fellendült, miközben sok ember továbbra is súlyos szegénységben élt. Az éhezés később a középkor legnehezebb évszázadában, a 14. században is problémát jelentett.

A Rajna és a Szajna vidékén ekkor már hónapok óta prédikátorok szították a vallási lelkesedést, elsősorban az európai eretnekmozgalmak, köztük a katharok elleni hadjáratok támogatására. A szegénység, a kiszolgáltatottság és az erős vallásos hit együtt könnyen magával ragadhatta azokat, akik egy zarándoklattól üdvösséget, csodát vagy egyszerűen jobb életet reméltek.

A köznép vallásosságában különösen fontos szerepet játszottak a kézzelfogható cselekedetek, így a zarándoklatok vagy az ereklyék érintése. Sokan úgy vélték, hogy az Isten nevében vállalt szenvedés és a halál nem hiábavaló.

A gyermekek keresztes hadjárata ugyanakkor hivatalosan nem számított keresztes hadjáratnak. A pápa nem hirdette meg, az egyház nem áldotta meg, a résztvevőknek nem ígértek búcsút, a kortárs krónikások pedig többnyire elutasítóan írtak róla. A német résztvevők közül mégis sokan felvették a keresztet, és ünnepélyesen megfogadták, hogy részt vesznek a Szentföld felszabadításában. Egy későbbi krónikás szerint III. Ince pápát annyira lenyűgözte a fiatalok lelkesedése, hogy úgy fogalmazott:

A gyermekek keresztes hadjáratának ismert története tehát több különálló mozgalomból, rövid korabeli beszámolókból és későbbi legendákból alakult ki. Tény, hogy 1212-ben valóban fiatalok tömegei indultak útnak, sokan közülük pedig meghaltak vagy eltűntek, de a kettéváló tengerről, a marseille-i kereskedőkről és a rabszolgaságba hurcolt gyermekekről szóló részletek nem támaszthatók alá teljes bizonyossággal.