A pestis csak a kezdet volt: a középkori évszázad, amikor összeomlott Európa

A 13. század Európa jelentős részén viszonylag kedvező időszaknak számított. A népesség nőtt, a mezőgazdaság fejlődött, a városok gyarapodtak, a kereskedelem pedig egyre fontosabb szerepet kapott. A nehezebb ekék, a háromnyomásos gazdálkodás és a jobb terméshozamok miatt sok helyen valamivel kiszámíthatóbbá vált az élet, még akkor is, ha az éhezés és a betegségek továbbra is állandó fenyegetést jelentettek.

A 14. század elején azonban minden megváltozott. Európában a hűvösebb, csapadékosabb időjárás vált állandóvá, amelyet ma a kis jégkorszak kezdeti szakaszához kötnek. A Balti-tenger 1303-ban, majd 1306 és 1307 telén is befagyott, a viharok, hideghullámok és esőzések pedig egyre gyakoribbá váltak. A rövidebb tenyészidőszak különösen súlyos következményekkel járt, mert a középkori mezőgazdaság már így is a teljesítőképessége határán működött.

A túlnépesedett Európa egyszerűen túl sok embert próbált eltartani a rendelkezésre álló földeken megtermelt élelemből. A korabeli technológiákkal már nem nagyon lehetett tovább növelni a terméshozamot, a távolsági gabonaszállítás pedig csak a vízi utak közelében jelenthetett megoldást. A szárazföldi települések így teljesen kiszolgáltatottá váltak, és csak a helyi termésre támaszkodhattak. Ha azt nem tudták megteremteni, éhezés ütötte fel a fejét.

1315-re a helyzet teljesen elfajult. A hosszú tavaszi esőzés miatt a földek víz alá kerültek, a termelés pedig összeomlott. A válság csak az 1317-es nyári betakarítás után enyhült, de a teljes felépülés 1322-ig húzódott. A krónikák ebben az időszakban kannibalizmusról, gyermekgyilkosságokról és végletes kétségbeesésről is beszámoltak. A bajt tovább fokozta a marha- és juhállományt pusztító járvány, amely egyes becslések szerint az állatok akár 80 százalékát is elvihette.

Közben a politikai és vallási rend is megingott. IV. Fülöp francia király konfliktusba került VIII. Bonifác pápával, majd a pápaság Avignonba került, ami hosszú időre aláásta az egyház tekintélyét. A király a templomos lovagrendet is felszámolta: 1307. október 13-án tömeges letartóztatások kezdődtek, a rendet később eretnekséggel és más vádakkal illették, tagjai közül pedig sokakat kivégeztek. 1320-ban a „pásztorok keresztes hadjárata” is erőszakba torkollott, amely során zsidókat és leprásokat mészároltak le.

1337-ben aztán kitört a százéves háború Anglia és Franciaország között. A konfliktus valójában 116 évig húzódott, amelyet időnként fegyverszünetek szakítottak meg, főként a pénzhiány és járványok miatt.

A század legsúlyosabb csapása azonban 1347-ig váratott magára. A pestis, vagyis a fekete halál Ázsiából indult, majd a kereskedelmi útvonalakon keresztül jutott el Európába. A járvány a krími Kaffa városából terjedhetett tovább, miután az ostromlók pestises holttesteket hajítottak a város falai közé. A menekülő kereskedők Konstantinápolyba, majd onnan Európa más részeire vitték tovább a kórt.

A bubópestis fájdalmas duzzanatokkal járt, a vérmérgezéses forma szinte tünetek nélkül, rendkívül gyorsan pusztított, a tüdőpestis pedig lázzal, véres köhögéssel és gyors halállal irtotta az embereket. A járvány 75 millió ember haláláért lehetett felelős, de egyes források 200 millióról írnak. A pestis 1365-ben és a későbbi évtizedekben újabb hullámokban tizedelte tovább a népességet.

A fekete halál után Európa már nem volt ugyanaz. A tömeges halálozás megrendítette az egyház tekintélyét, felerősítette az osztályfeszültségeket, és hozzájárult a társadalmi lázadásokhoz. A Jacquerie Franciaországban, az angol parasztfelkelés, valamint más háborúk és belső konfliktusok mind azt jelezték, hogy a késő középkor rendszere recsegni kezdett.

A 14. század végére a kontinensre egyszerre nehezedett éhínség, járvány, háború, társadalmi nyugtalanság és vallási válság. 1378 és 1417 között a nyugati egyházszakadás tovább mélyítette a bizonytalanságot, hiszen egyszerre több pápa is igényt tartott az egyház vezetésére.