Még a hóhérnak is utasításokat adott a kivégzésére készülő angol király

I. Károly 1625-ben, 24 évesen került trónra, miután bátyja, Henrik évekkel korábban tífuszban meghalt. Gyerekként betegeskedett, félénknek tartották és dadogott is, uralkodóként viszont rendíthetetlenül hitt a királyok isteni jogában. Úgy gondolta, hatalmát Istentől kapta, ezért a parlament nem korlátozhatja azt saját belátása szerint.

Ez a felfogás hamar súlyos konfliktusokat szült. Amikor a parlament nem támogatta a Spanyolország elleni háború finanszírozását, Károly más eszközökkel próbált pénzt szerezni, és az ellenszegülő arisztokraták közül többeket bebörtönöztetett. 1629-ben végül feloszlatta a parlamentet, majd tizenegy éven át nélküle kormányzott. Egy Skóciával vívott, költséges vallási konfliktus miatt azonban ismét pénzre volt szüksége, így kénytelen volt összehívni a képviselőket.

A helyzet 1642-re vált kezelhetetlenné. A király katonákkal jelent meg az alsóházban, hogy öt képviselőt hazaárulás vádjával letartóztasson, ám azok előzőleg elmenekültek. Károly ezután Nottinghambe távozott, ahol fegyverbe szólította híveit. Elkezdődött az angol polgárháború, amely királypártiak és parlamentpártiak mentén osztotta ketté az országot. A konfliktus évei alatt mintegy 250 ezren vesztették életüket.

Oliver Cromwell és Thomas Fairfax vezetésével végül a parlamenti erők kerültek fölénybe. Károly megadta magát a skótoknak, akik később átadták a parlamentnek. A király azonban fogságában is megpróbálta visszaszerezni hatalmát, és titokban megállapodott a skótokkal egy újabb angliai hadjáratról. Az 1648-ban kirobbant második polgárháború újabb véráldozatokat követelt, és megerősítette azokat, akik szerint Károly többé nem maradhat a trónon.

A király 1649. január 20-án, a Westminster Hallban állt bíróság elé. Hazaárulással, háború indításával, erőszakkal és az ország szabadsága elleni cselekedetekkel vádolták. Károly következetesen elutasította a bíróság joghatóságát. Érvelése szerint ő szuverén, ezért saját alattvalói nem ítélkezhettek felette, és azt követelte, mondják meg, milyen törvényes felhatalmazás alapján állították bíróság elé.

Január 29-én Károly utoljára találkozhatott két legfiatalabb gyermekével, a 13 éves Erzsébettel és Henryvel. A búcsú érzelmesre sikerült, gyermekei sírva fakadtak, a király pedig megpróbálta megnyugtatni őket. Másnap reggel ötkor kelt fel és állítólag azt mondta, hogy „nagy munka vár rá ma”.

A hideg miatt két inget vett magára. Attól tartott, hogy ha reszketni kezd, a tömeg azt hiheti, hogy fél. A Szent Jakab-palotából Whitehallhoz kísérték, ahol katonákkal körülvett vérpad és hatalmas tömeg várta. Hóhérai eltakarták az arcukat, hogy kilétük titokban maradjon.

Károly még ekkor is maga irányította kivégzésének utolsó mozzanatait. Hosszú haját sapka alá rejtette, hogy ne legyen útban, majd közölte a hóhérral, hogy csak akkor sújtson le, amikor kinyújtja a kezét.

Utolsó beszédében megbocsátásról, törvényről és szabadságról beszélt, saját uralkodói felfogását azonban a végsőkig fenntartotta. Úgy vélte, az alattvalók szabadságát a törvényes kormányzat biztosítja, a kormányzásban való részvétel viszont nem illeti meg őket. Ezután letérdelt, fejét a fatömbre helyezte, imádkozott, majd kinyújtotta a kezét. A hóhér egyetlen csapással levágta a fejét.

Egy szemtanú szerint a több ezres tömegből olyan közös moraj tört fel, amilyenre korábban nem volt példa. Egy olyan korban, amikor a királyi hatalmat még széles körben isteni eredetűnek tekintették, Anglia saját felkent uralkodóját állította bíróság elé és végezte ki nyilvánosan. Cromwell néhány évvel később az ország tényleges vezetője lett, a monarchiát azonban végül helyreállították. I. Károly kivégzése addigra már visszafordíthatatlanul megváltoztatta azt, ahogyan az uralkodói hatalomról és annak korlátairól gondolkodtak.