Megsebezte a királyt, ezért a történelem egyik legbrutálisabb kivégzése várt rá

1757. január 5-én már sötét volt, amikor XV. Lajos kilépett a versailles-i kastély egyik őrszobájából. A királyt kísérete vette körül, a hintója a királyi udvart és az északi díszkertet összekötő fedett átjárónál várakozott. A pillanat teljesen hétköznapinak tűnt az udvari élet szigorú rendjében, egészen addig, amíg egy férfi át nem tört a testőrök között, és oldalba nem szúrta az uralkodót. A támadó Robert-François Damiens volt, egy észak-franciaországi születésű szolga, aki korábban több párizsi parlamenti tanácsos házában is dolgozott. XV. Lajos először azt hitte, csak meglökték vagy megütötték, de amikor a kezét az oldalához emelte, vért látott rajta. A kés a negyedik és az ötödik borda között hatolt be, de a vastag téli ruházat és a seb sekélysége megmentette az életét.

Érdekes, hogy a király mégis azt hitte, haldoklik. Papot hívatott, fiára, a trónörökösre bízta az országot, és bocsánatot kért feleségétől, Leszczyńska Mária francia királynétól a házasságukban okozott fájdalmakért. A versailles-i udvart rövid időre pánik bénította meg: Franciaországban IV. Henrik 1610-es meggyilkolása óta nem történt hasonló merénylet az uralkodó szentnek tekintett személye ellen. A riadalom azonban hamar alábbhagyott. Az orvosok megállapították, hogy XV. Lajos nem fog belehalni a sérülésbe, és néhány napon belül fel is épült. Damiens számára viszont ekkor kezdődött az igazi rémálom. Elfogták, majd kínvallatásnak vetették alá, mert a hatóságok mindenáron ki akarták deríteni, voltak-e társai vagy megbízói. Ő azonban nem nevezett meg senkit. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy egyedül cselekedett.

Indítékai máig nehezen fejthetők meg. Damiens a kihallgatásokon vallási és társadalmi sérelmekről is beszélt, és azt állította, hogy nem megölni akarta a királyt, csak figyelmeztetni: uralkodjon igazságosabban, és ne hallgasson rossz tanácsadóira. Hogy ez mennyiben volt valódi meggyőződés, és mennyiben kétségbeesett önvédelem, azt ma már lehetetlen biztosan eldönteni. A francia hatalom számára azonban a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy valaki kezet emelt a királyra.

Damiens ügyét a párizsi parlament tárgyalta, és a vádpont már önmagában jelzi, mennyire más világban járunk: „a király személye ellen elkövetett parricidium”, vagyis az uralkodóval szembeni, atyai tekintély elleni főbűn miatt ítélték el. Bár XV. Lajos életben maradt, a büntetés a királygyilkosokra szabott hagyományos rettenetet idézte meg. 1757. március 28-án Damiens-t a párizsi Place de Grève térre vitték, ugyanoda, ahol másfél évszázaddal korábban IV. Henrik gyilkosa, François Ravaillac is meghalt. A kivégzés célja nem pusztán a halál volt, sokkal inkább a nyilvános megszégyenítés. A testet kellett megbüntetni, látványosan, hosszasan és lehetőleg mindenki szeme előtt.

A kivégzés végül maga lett a régi rend egyik legsötétebb jelképe. Damiens-t a Place de Grève-en újra megkínozták, majd izzó fogókkal tépték a húsát, a sebekbe forró anyagokat öntöttek, végül lovakkal próbálták szétszakíttatni a testét. A halál borzalmasan elhúzódott, maradványait elégették, hamvait pedig szétszórták. Damiens kivégzése később a francia abszolút monarchia kegyetlenségének egyik legtöbbet idézett példája lett, és a régi rend erőszakos logikáját is jelképezte.