Elvis Presley filmrészlet

Ha van olyan rendező a 21. században, akivel a Hollywoodban is befutott Elvis Presley szívesen dolgozott volna, az minden bizonnyal Baz Luhrman lett volna. Igaz ez megfordítva is. Az új Elvis-film elvisesebb nem is lehetett volna – külsőre. De van-e valami a csillogás alatt? Egyáltalán kell-e keresni? Jó kérdés. Kritika.


Elvist felesleges bárkinek bemutatni: akarva-akaratlanul még a fiatal generációnak is van legalább egy felületes kapcsolata vele. Forradalmi zenéje mellett utánozhatatlan jelensége és annak kultusza is adott elég muníciót az évtizedekre. Ahogy a filmiparnak is.

Elvis rövid, de annál tartalmasabb életét több módon lehet értelmezni, vagy éppen megkérdőjelezni – a hullámzó karrierjének apró, de mégis drámai pontjairól nem beszélve. Életrajzi ihletésű nagyjátékfilm meg úgy is alig született, Baz Luhrmann-nak pedig nagyszerű lehetőség volt egy Elvis-film, hogy 9 év után visszatérjen.

A rendezőtől a Rómeó és Júlia, a Moulin Rouge és pláne A nagy Gatsby után nem is lehetett mást várni, mint egy giccses, de mégis egyedi vizuálpornót. Már ez a tény is garantálhatta, hogy valami olyat kaphatunk Elvisből, amit eddig még nem láttunk, esetleg nem tudtunk.

Luhrmann stílusa ízlés kérdése. Egyetlen szerencséje van:

ha van történelmi személy, akit neki teremtettek, az Elvis Presley. A rendező jól láthatóan ki is facsarja vizuálisan a filmből, amit lehet.

Emellett megpróbál mindent – a maga módján – elmesélni. Részben Elvis kárára.

InterCom / Warner Bros.

Az önigazoló ezredes 

Rögtön a film eleje meglepetéssel indít: Elvis Presley életét menedzsere és egyben sírásója, Tom Parker ezredes (Tom Hanks) mondja el. Az „ezredes” – mert amúgy hivatalosan nem volt az – köztudottan egy klasszikus rohadék volt, és nem csak Elvis karrierjét, de – kis túlzással – az életét is a földbe állította.

InterCom / Warner Bros.

Luhrmann mégis azt a megoldást választja, hogy Parker narrálása mellett ismerjük meg az énekest. Ez amúgy nem lenne rossz ötlet: kellően egyedi, megosztó és izgalmas feldolgozása lehetett volna Elvis Presley életének. De mégiscsak egy Elvis-filmről van szó. Ráadásul egy olyanról, ami jól láthatóan kezesbárányként bánt a főszereplőjével, és nem akarta összepiszkolni az Elvis-kultuszt. Pedig egy komoly életrajzi filmnek kötelező lenne a főhős életének legmélyebb szakaszaiba is leásni. De ez nem egy komoly életrajzi film.

Ezért sem működik annyira Parker önigazolása sem. Pedig Luhrmann tényleg elülteti a fejünkben, hogy a karakterével lehet azonosulni – a filmben nem is tekinthető azonnal egy számító manipulátornak.

Mégis: Elvis filmbeli naivitása, tökéletessége és ártatlansága rövid időn belül beárazza az ezredest is, aki így csak a szépen lassan a fogai fehérjét kimutató főgonosszá válik.

Mindenből egy kicsi, azt is csak pozitívan  

A film a rajongóknak kedveskedik: mindenbe belemegy, de Elvist nem viszi maga után.

Luhrmann nem gondolja túl az énekessel kapcsolatos kérdőjeleket, igyekszik mindenhol a legjobb színben és a legfelületesebben feltüntetni. Ilyen Elvis és a fekete blues kapcsolata is, ami lényegében csak Elvis bőrszíne miatt juthatott el ilyen messzire. A filmben ettől függetlenül az összes afroamerikai – a zenészekkel együtt – rajong érte. Pedig az „Elvis ellopta a feketék zenéjét” régi és izgalmas téma. De az akkor 14 éves Priscillával való kezdeti kapcsolata is csak egy közhelyes jelenetig tartott. A politikai gyilkosságok és a tévé előtti szomorú bambulásáról nem is beszélve.

Elvis Presley zenei és kulturális forradalmát viszont a film tökéletesen bemutatja, ahol a szándékos hatásvadászat sem zavaró – azóta sem szólt semmi ekkorát. Megérdemli.

Számomra viszont nagy hiány volt, hogy az Elvis által megteremtett forradalom beteljesülését már nem láthatjuk: az énekes katonai és színészi kitérője után már a megváltozott Amerikával szembesülünk.

InterCom / Warner Bros.

Luhrmann belenyúlt minden másba is, de egyikbe sem fektetett sok energiát, és sok újat sem tudhattunk meg. Ezt amúgy sem engedhette meg a film pörgős, sokszor kapkodó ritmusa sem.

Szerencse, hogy rövid időn belül rá lehet jönni, hogy teljesen fölösleges a fentiekhez hasonló elvárásokkal nézni a filmet.

Luhrmann jól láthatóan nem akar elmerülni a részletekbe, csupán elmeséli Elvis életének legfontosabb állomásait drámainak tűnő díszdobozba csomagolva.

A sablonokra épített film mégis az utolsó fél órában működik jól, amikor az énekes hanyatlásával a cukormáz is eltűnik. Ugyan Luhrmann nem engedi, hogy Elvist sokáig szétcsúszva és betegen lássuk, a lelki vívódásai végre valóságosabbak. Még akkor is, ha gondosan ügyeltek arra, hogy Elvis karaktere szinte a film végéig viszonylag jó formában maradjon.

Nincs (nagyon) kövér Elvis.

Van viszont egy külföldi turnékra vágyó zseni és azt állandóan szabotáló Parker ezredes, ami talán a párosuk legjobban kibontott és mellbevágó szála is egyben.

InterCom / Warner Bros.

Austin Butler búgó hangon bekopogtatott Hollywood ajtaján 

Az Elvist eredeti hanggal, szinkron nélkül. Csak így. Másképp nem.

Austin Butler mind hangban, mind manírokban hátborzongatóan pontosan adja vissza Elvis Presley karakterét. A színpadokon töltött perceiben (vagy óráiban) pedig annyi energia van, mint a világ összes kövérkés Elvis-imitátorban együttesen.

InterCom / Warner Bros.

Butler hibátlan választás volt, látszik is, hogy sokat készült a szerepre (rögtön a forgatás végével kórházba is került miatta), és minden bizonnyal be is robbantotta az eddig nem túl fényes karrierjét Hollywoodban. Ettől független Butler, ahogy a film is, inkább a felszínen mozog. Mondjuk a drámainak szánt jelenetekben Luhrmann nem sok esélyt adott a színésznek, hogy Elvis mélyére hatoljon.

Beszédes, hogy a film legjobb monológját maga Elvis Presley mondta el a végén – felvételről.

A felpuffasztott és megcsúnyított Tom Hanks végre kapott egy gonosz szerepet is. Mivel az ezredes meséli el Elvis történetét, a néző akarva-akaratlanul próbálja megérteni vagy megmagyarázni annak motivációit. Ez érdekes játék lehet, viszont a film egyáltalán nem mentegeti Parker felelősségét, ezért Hanks sem mutat többet egy csúnya, ördögi főgonosznál – de azt jól csinálja.

Vannak még fontosabb szereplők, de mivel a film sem foglalkozott velük, így én sem fogok. A családi és a szerelmi szál többet érdemelt volna, de inkább csak statisztaként vannak jelen Elvis és Parker mellett.

És a zene? 

Na az van bőven.

A film lényegében egy két és fél órás egyritmusú koncert- és videóklip. A színpadi jelenetek ügyesen kitöltik az üresjáratokat, és szinte az összes Elvis-klasszikus megszólal hosszabb-rövidebb ideig. Luhrmann azért ebbe is belenyúlt, és néhány számot átremixelt, de ez a legkevesebb – hogy miért rakott bele modern hiphopot is, az viszont már jó kérdés.

A film mégis inkább Elvis Presley zsenijét és a zenéhez kapcsolódó különleges viszonyát helyezi előtérbe, amihez a dalok csak kellékek. De ez abszolút működik.

Az Elvis mégsem rossz film 

Giccses, felszínes, sokszor vontatott és közhelyes, de mégis szórakoztató. Köszönhető ez Elvis Presley-nek (és Austin Butlernek). Ahogy az életben, úgy a filmvásznon sem lehet nem rá figyelni. Luhrmann pedig megalkotta mellé azt a giccset, ami amúgy sem állt távol az énekestől. Elvis és az ezredes macska-egér harcának pedig sokszor a feszültséget is sikerült megteremtenie. Az abszolút moziélményről nem is beszélve.

Újdonságot végül nem kaptunk, de Elvis senkihez nem fogható zsenialitását és karizmáját tökéletesen bemutatja. Az énekes kultusza pedig a 21. században is – jogosan – tovább élhet.

A figyelmetekbe ajánljuk