Mátrix: fel kellett támadniuk – kritika
Fotó: InterCom

Mátrix: fel kellett támadniuk – kritika

Tizennyolc év után megérkezett a Mátrix negyedik része. Annak a Mátrixnak, amely a harmadik rész után elvileg befejeződött. A rajongók okkal aggódhattak, hogy lesz-e értelme a folytatásnak. Minden esély megvolt rá, hogy a Mátrix: Feltámadások is a rebootok süllyesztőjébe találja majd magát. Szerencsére ezt az alkotók is tudták, akik döntetlenre hozták a meccset, és végül a negyedik résznek csak az egyik lába került sírba. Spoilermentes kritika.


Kevés film öregszik olyan szépen, mint a Mátrix. Még úgy is, hogy ott csüng a nyakán két olyan folytatás, ami már fiatalon sem festett a legjobban. Az eredeti viszont 1999-ben rárúgta az ajtót a kétezres évekre. Minden értelemben.

Az internet és a mobiltelefonok hajnalán a Wachowski testvérek a legjobbkor, a legigényesebben pengették meg a digitalizációtól való félelmeinket. Még úgy is, ha Lilly Wachowski tavaly, két évtized után, megerősítette azokat a transz közösségekben régóta jelenlévő pletykákat, hogy a film valójában egy transz allegória. Hogy már akkor tudatos elemekkel dolgoztak-e, lényegtelen.

A Mátrix többsíkú allegória; olyan látványvilággal kiegészülve, hogy akkoriban nem létezett olyan, aki ne merített volna belőle legalább egy kicsit – legyen szó akár csak egy napszemüvegről vagy egy bőrszerelésről.

Az egy évben (2003) előrántott folytatások aztán kicsit megrugdosták az eredetit, hogy aztán az amúgy még mindig okos és szexi Mátrix-trilógiát pár kék-zöld zúzódás mellett végül eltemessék.

Ahogy Neót és Trinityt is a gödörbe dobták – elvileg.

Lana és Lily Wachowski sem dörömböltek a stúdió ajtaján a folytatásért, elmondtak mindent, amit akartak. A stúdió viszont dörömbölt. Végül Lana nyitott ajtót, aki szülei halála után lényegében a Mátrixba menekült (Lily továbbra sem vállalta el).

Így született meg szűk két évtized után a Mátrix: Feltámadások.

Hogy volt-e értelme? Abszolút. Ahogy a kétezres évek elején, úgy ebben a pillanatban is egyfajta digitális forradalom zajlik, és a Mátrix által felvázolt disztópiát már egy másik szinten vizionáljuk.

Félő, hogy csak a szokásos, bőrlehúzós reboot lesz? Hogyne. A történetet lezárták, az elmúlt évekből számos példát lehetne felsorolni Hollywoodból, ahol a békésen fekvő klasszikusokat kiásták, hogy aztán a nagyközönség előtt meggyalázzák.

Hogy csak a rajongókat fogja kielégíteni, és egy két és fél órás nosztalgiavasút lesz? Benne volt. Szerencsére annyi idő telt el, hogy üzletileg már gondolni kellett a következő generációra is.

Fog akkorát robbanni, mint az eredeti? Szinte biztos, hogy nem.

De a Mátrixról van szó, ahol kellő igényességgel mindent el- és bele lehet magyarázni. Az első kérdést leszámítva, mindegyik félig sikerült.

Így kell rebootot csinálni?

Fotó: InterCom

A film megnézése után többször is elhangzott a számból, hogy a Mátrix: Feltámadások első 40-45 perce a valaha volt legokosabb és legjobb franchise-feltámasztás. Akkor az érzést betudtam a rajongói lelkesedésemnek, de a helyzet azóta sem változott.

Neo újra Thomas Anderson (Keanu Reeves, nyilván) személyében tengeti depressziós mindennapjait, ezúttal már kicsit megöregedve, jóval hosszabb hajjal. A depresszióra papíron nem lenne oka: történetesen ő a Mátrix atyja, amivel milliók játszanak világszerte – a Mátrix ugyanis egy háromrészes videójáték. Miközben Mr. Anderson a kék pirulák segítségével igyekszik nem teljesen megbolondulni (ugye?), addig mi szépen lassan próbáljuk felvenni a fonalat: gondolkodunk, értelmezünk, megismerünk és nosztalgiázunk.

Mr. Anderson „hallucinációi” a mi nosztalgiánk.

Mi is érezzük, hogy valami nincs rendben, közben tátott szájjal találgatjuk és várjuk a megfejtést. A vérfrissítés és a nosztalgia tökéletes arányban keveredik.

Fotó: InterCom

Az említett első 40-45 perc pedig kicsúcsosodik, amikor Anderson főnöke a kötelező álérzékeny köröket letudva elújságolja, hogy bizony itt az idő megcsinálni a Mátrix negyedik részét, mert a stúdió, a Warner Bros., nem hagyott más választást. Vagy ők, vagy más, de lesz negyedik rész.

Ezzel Lana Wachowski lényegében le is dobta a felelősséget magáról: inkább ő csinálja meg, minthogy a már a jól ismert rebootok sorsára jusson a trilógia.

Miközben megy a lelkes ötletelés a negyedik részről, Keanu Reeves saját magát játssza. Abszolút nincs kedve az egészhez. Mr. Anderson és Keanu Reeves szomorkodása mellett pedig szépen megismerhetjük a régifriss karaktereket is.

Önkritikus biztonsági játék

Fotó: InterCom

A Mátrix: Feltámadásoknak találóan sikerült megválaszolnia azokat a kérdőjeleket, amelyeket a folytatás hordozott magával. A szűnni nem akaró kikacsintásaival, és az önreflektív humorával pedig még igyekszik is megmutatni a reboot-jelenség problematikáját. Ebben a film szinte zseniális.

Kár, hogy ez az első harmadáig működött, hogy aztán szépen lassan belecsússzon a film által is kicikizett hibákba.

Neóval együtt Keanu Reeves is megöregedett. Amivel nincs baj. A film sokáig jól is kezeli a tényt, hogy a lassan 60 éves színész és az ennél is idősebb Neo már túl van a fénykorán. Ilyen pillanat volt Neo satnya és nevetséges próbálkozása a repüléssel: nem jött össze. A karakternek kifejezetten jól áll, hogy most sincs kedve az egész kiválasztósdihoz; egyedül Trinity jelenti a motivációt számára.

Lana Wachowski nem is akarta visszahozni a trilógia látványos és korszakalkotó harcjeleneteit. De mással sem próbálkozott. Az akciók középszerűek, látványban sokszor még a mai szintet sem ütik meg, Keanu Reeves öregedő csontjait pedig a klasszikus össze-vissza vágott jelenetekkel palástolták.

Fotó: InterCom

A vérfrissítő karakterek többsége súlytalan. A fiatal Morpheus (Yahya Abdul-Mateen II) gondolatiságában eredeti, a vicces öltönyökbe járkáló, ripacskodó megvalósítás azonban már kérdéses. Komolyan is kellene venni, meg nem.

Smith ügynök két mondatban le lett rendezve, és hiába próbálnak súlyt adni neki, teljesen fölösleges a jelenléte. Mr. Anderson terapeutája (Neil Patrick Harris) már annál izgalmasabb – kár, hogy nem kapott több játékidőt. A többiek (szinte) szóra sem érdemesek:

egy tucat Neo-rajongó, akik kiskutya szemekkel bóklásznak kedvenceik körül, hozzáadott érték nélkül.

Fotó: InterCom

A Mátrix: Feltámadások viszont jócskán felhúzta Trinity (Carrie-Anne Moss) karakterét Neo mellé. Ez jól is sikerült, kellett is, és kettejük kapcsolata is szépen működött. A film második fele ki is fut a nosztalgikus szerelmes szálra egy kis Mátrixos konyhafilozófiával kiegészítve.

Mégis sokszor elkezdjük unni magunkat a túlnyújtott jelenetektől, amit már az arcunkba kapott nosztalgiapornó sem elégít ki.

Ráadásul amíg az eredeti film precízen reflektál a kétezres évek technológiai félelmeire, addig a negyedik részből ez teljesen kimaradt. Vannak gépek, akik már az emberek oldalán állnak, és sokan nyomkodják a telefonjukat – ennyi. Pláne, hogy igazából nincs is miért izgulni: a túlzott belemagyarázások és kikacsintások miatt a Mátrix: Feltámadások dramaturgiája Neo és Trinity farvizén elúszkál, és minimális tétet ad az akcióknak. Pedig elvileg a Neo-rajongók mindent elveszíthetnek, amit hosszú évek munkája alatt felépítettek. A teljes katasztrófa veszélyét mégsem érezzük, miközben amúgy kellene.

Ettől függetlenül a Mátrix: Feltámadások még így is sokszor meta, érezhetően kiröhögi magát, miközben releváns válaszokat ad a folytatás szükségszerűségére történeti és alkotói szempontból is. Mégis az önreflektív kiszólások csak a felelősséget igyekeznek levenni az alkotókról, tartalmilag már közel sem olyan bátor, mint gondolja magát.

A rajongóknak abszolút kielégítő, az új generációnak már nem annyira. A Warner Bros. örül, Lana Wachowski pedig készítheti a folytatást.

A figyelmetekbe ajánljuk