Post Mortem Klem Viktor jelenet
Minden kezdet nehéz, de legalább nem kínos. Elvileg megvan az első magyar horrorunk, a nagy lelkesedéstől pedig rögtön Oscarra is neveztük. A magyar filmgyártásnak újabb pluszpont, az amerikainak pedig kétértelmű köszönet. A Post Mortem ugyan hangulatában abszolút egyedi, a kivitelezésben már annál közhelyesebb. Mégis szánjuk rá az időt, hosszú távon megéri. Kritika.

A kérdés, miszerint a Post Mortem tényleg az első igazi klasszikus magyar horrorfilm – ahogy azt a film készítői hirdetik –, vagy csupán egy jó marketingfogásról van szó szinte teljesen lényegtelen, ahogy a válasz is. Az viszont biztos, hogy annyira ritka az amúgy évek óta egyre bővebb és kreatívabb itthoni filmgyártásban, hogy a képzeletbeli versenybe csupán néhány évtizedes vetélytárs szállhatna (talán) be.

Kényes műfajról van szó: világviszonylatban is a legtöbben felsülnek sajátos buktatói miatt. Akik viszont ezeket sikerrel megugrották, azok könnyen a csúcson találhatják magukat. És nem csak a – valamiért – rettegtetést igénylő horrorközönség körében.

A Post Mortem komolyságát jól jelzi, hogy a fim végső költségvetése bő 800 millió forint lett; egészen pontosan 866 666 666 forint. Ez – ahogy a készítők nem győzték hangsúlyozni – egy amerikai horrorfilm esetében nem feltétlen nagy összeg, de azért itthon már minimum egy lendületes szemöldökfelhúzás rá a reakció – és nem a szimbolikus kerekítés miatt.

Bergedy Péter filmje sokáig váratott magára. A történet kitalálása után több mint 8 évvel végre megszületett a spanyolnátha idején játszódó film, hogy aztán a koronavírus gyors el is kaszálja még plusz egy évre.

Végül csak bemutatják itthon, sőt, rögtön az Oscarra is beneveztük.

De jogosan?

Szupermodern Filmstúdió/ Szvacsek Attila

A történet 1918 telén játszódik valahol egy felvidéki faluban. Az első világháború és a spanyolnátha pedig jócskán megritkította a lélekszámot, amitől a vándorfotós Tomás (Klem Viktor) vállalkozása igencsak kapós lesz. Tomás ugyanis rezzenéstelen arccal fényképez hullákat az élő családtagjaik társaságában. A sok temetetlen halott persze nincs odáig attól, hogy ide-oda pakolgatják őket, amiért egy nagyszabású közös őrjöngésbe kezdenek.

Az alapötlet kellően érdekes. Már önmagában az elég nyomasztó, hogy ténylegesen létezett a film címét is adó post mortem fotózás, ahol a gyászolók simán beültek a halott szeretteik mellé egy közös fotó erejéig. A hullákkal hidegvérrel bíbelődő Tomás és a tökéletesen megválasztott helyszín és korszak pedig csak tetőzik a kísérteties hangulatot.

Még jó, hiszen egy klasszikus kísértetfilmről van szó.

Ennek ellenére a cselekmény ugyanolyan gyorsasággal hullik szét, mint amilyen gyorsan a befotózott halottak funkciótlan nyakizma csuklik össze egy közös családi kép után.

Bergedy hiába érzett rá jól az atmoszféra hibátlan megteremtésére, a történet már nem tudott felnőni ehhez. Mindezt pedig a horrorokra jellemző legalapvetőbb klisékkel ellensúlyozza.

Szupermodern Filmstúdió/ Szvacsek Attila

A kísértetek gyorsan megjelenő, állandó jelenléte rögtön elveszi azt a misztikumot, amitől a Post Mortem egy okos, egyedi és vérfagyasztó horror lehetett volna.

A feszültséget eközben az elcsépelt jump scare-jelenetekkel igyekezett a film fenntartani, ami nem is elsősorban a semmiből előugró szellemekkel lett megágyazva (volt abból is bőven), hanem a már erőltetetten hatásvadász zenei aláfestéssel. Mindezt úgy, hogy a jelenetek nagy része közel sem voltak vizuálisan annyira félelmetesek, mint azt a zene igyekezett a nézőnek eladni – a sokadik ilyennél már csak azon gondolkodtam, hogy természetes zajok mellett vajon mennyire lehet egy-egy rész ijesztő, vagy éppen nevetséges.

A hangulat kelet-európai, a látvány (történelmileg) kelet-európai, az összkép pedig olyan, mintha 20-30 év lemaradással akarnák bemutatni Kelet-Közép-Európában, hogy milyen is Hollywoodban egy B-kategóriás kísértethorror.

A Post Mortem a magas költségvetését részben az igényes vizuális elemivel indokolta, amely tényleg látványos lett, és képileg simán felveszi a versenyt a nyugati társakkal. Ez az egész film alatt demonstratív jelleggel az orrunk alá van dörgölve, ami nem feltétlen öncélú, de inkább tűnik egy kényelmes önvállveregetésnek – mi is tudunk ilyet alapon.

Ezeknél a történelmi díszletek és jelmezek, a sötét, realitiszikus atmoszférával kiegészülve sokkal hátborzongatóbbak tudtak lenni.

Szupermodern Filmstúdió/ Szvacsek Attila

Ettől függetlenül azért becsúszott pár olyan jelenet, amikor inkább annak szurkoltam, hogy ne forduljon át teljesen kellemetlenné. A gyors vágásokkal operáló, sokadjára beremegő hullák pont ilyenek voltak.

A néző nem feltétlen a jól kivitelezett vizuális effekteken fog megborzongni, ahogy lefekvés előtt sem ezek miatt fog felkapcsolt lámpa mellett aludni.

A cselekmény felszínességével a színészek sem tudtak mit kezdeni. Klem Viktor jól indult. Két szalonnázás között precíz szakmaisággal bíbelődik a halottakkal, miközben az első szellemjárásoknál (még) nem vagánykodja túl a jeleneteit – a filmnek amúgy jót is tesz ez az ellentét. Ezen kívül teljesen szürke alakításról van szó, a zsigeri félelem sem hihető el tőle – a kidolgozatlan karakterszál persze nem segít neki sokat.

Ugyanez Hais Fruzsina. Ő szűk két óra alatt vált a világ legrémisztőbb kislányából a világ legidegesítőbbévé. A szellemrejtélynél jóval vérfagyasztóbb volt Anna kezdeti jelenléte, akiből végül egy tízéves szuperhős lett, aki gyerek létére kellemesen elviaskodik a kísértetekkel. A szövegei pedig fájdalmasan papírízűek.

Szupermodern Filmstúdió/ Szvacsek Attila

Elsősorban a két főszereplőnek kellene egyben tartani a filmet, hiszen a misztikus kapcsolatuk adja a Post Mortem gerincét és Tomás motivációját. Ez sajnos gyönge lábakon áll, nem mellesleg rendkívül erőltetett. Ahogy a szellemkérdés miértje sem túl izgalmas; a nyomozósat játszó főszereplők meg pláne.

Ettől függetlenül mindenképp ajánlott megnézni a filmet. Ahogy Klem Viktor is fogalmazott a tavalyi interjúnkban, a Post Mortem részben egy műfaji kísérlet, és szurkolni kell, hogy a zsáner itthon is megvesse a lábát. Első próbálkozásnak pedig egyáltalán nem rossz alkotásról van szó, nincs miért szégyenkezni.

Kár, hogy a jól bejáratott műfaji elemek kerültek elő, és nem kísérl(t)eteztünk valami egyedivel.

A mozi megnézése után egy percig sem fogunk félni a szellemektől, ahogy Oscart sem fogunk nyerni, de legalább van még egy igényes, nyugati színvonalú filmünk – már horrorban is.

A figyelmetekbe ajánljuk