Dűne: Chalamet a sivatagban bóklászik, amíg az univerzum összeomlik – kritika
Sokáig kellett várni, de végre elkészült a Dűne első jónak mondható adaptációja. A lécet nem volt nehéz megugrani. Ennek ellenére a film legnagyobb erénye a legnagyobb gyengesége is. Timothée Chalamet, Jason Momoa, Oscar Isaac, Javier Bardem és Zendaya pedig nem sokat tettek ellene. Denis Villeneuve legalább próbálkozott. Kritika.

Denis Villeneuve pályafutása eddigi legnagyobb kihívása elé állította magát, amikor elvállalta Frank Herbert 1965-ben megjelent sci-fi-klasszikusának feldolgozását. Herbert alapos és részletesen kidolgozott regényét mozgóképben szinte lehetetlen elmesélni. Nem véletlen bukott bele mindenki, aki megpróbálkozott vele. Köztük David Lynch is, aki valószínűleg maga sem értette meg a történetet (bár, úgy nehéz is lehetett, hogy el sem olvasta az alapanyagot), és egy akkora kuplerájt csinált, hogy majdnem el is ásta vele a karrierjét.

Villeneuve jól láthatóan felkészült ezekre a buktatókra.

Számomra az egyik legnagyobb kérdés az volt, hogy sikerül-e elmesélni úgy az alaptörténetet, hogy azt azok is megértsék, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs az eredeti könyvvel vagy azok feldolgozásaival.

Abszolút.

Intercom

Nem nagy spoiler, inkább jó rá felkészülni: a film készítői meg sem próbálták a Herbert-féle univerzumot egy szuszra bemutatni; rögtön az elején kiderül, hogy csak az első részről van szó.

A rendező már az első húsz percben rendet tesz a fejekben, és szépen elmagyarázza, hogy mi zajlik éppen egy már túlzóan jövőbeli univerzumban. Mindez olyan finoman történik, hogy észre sem vesszük. Az amúgy teljesen odaillő, filmeleji Chani karakterét játszó Zendaya elmesélő, rövid monológján kívül a Dűne története a párbeszédekből és a cselekmény lassú folyásával érthetően és természetesen kiderül – tökéletes példa erre, amikor egy lexikonként használt robot egyszerre magyaráz el valamit a nézőknek és a főszereplőnek egyaránt.

A Dűne fő konfliktusszála a sokat emlegetett fűszer.

Amíg az 1984-es feldolgozásban a fűszert jobb híján kábítószerhez hasonlítottam, amiért betegesen rajong az univerzum, addig itt egy kézzel foghatóbb, könnyebben értelmezhetőbb – de hasonlóan központi – elemről van szó.

A fűszert Villeneuve inkább gazdasági térbe helyezte, és a kapzsiságot és a kizsákmányolást kapcsolta az egész fűszermizériához – így a probléma sokkal racionálisabb mondanivalót nyer.

Az Atreides- és a Harkonnen-ház viszálya ezáltal kézzelfoghatóbb lett, ahogyan a politikai cselszövések is értelmet és valós feszültséget nyertek. Nem beszélve arról, hogy a politikai, szociológiai, ökológiai vagy éppen vallási mondanivalók is szépen megjelennek. A film hiába játszódik több ezer évvel a jövőben, a problémák a mai kor legnagyobb dilemmáit mutatja be.

Ugyanakkor a Dűne hiába kerülte ki a legnagyobb buktatókat, a film gyengeségei is pont ezekből fakad.

Villeneuve annyira gondosan és – tanulva az elődök hibáiból – lassan fejti ki a történetet, hogy egy idő után belealszik az ember. A központi konfliktus jól felépített, a feszültség jól megteremtett, csak éppen nincs senki, aki ezt megtestesíti.

Hiába szerződtették Hollywood jelenleg legnépszerűbb színészgárdáját, nem mutatnak semmi rendkívülit.

A film főleg Paul Atreides (Timothée Chalamet) karakterére koncentrálna, de Chalamet azon kívül, hogy megfeszült arccal bandukol a sivatagban, nem sokat segített abban, hogy átérezzük azt a nyomást, ami ránehezedik.

Pedig amit Paul Atreidesnek el kell viselnie gyerekként (a regényben Paul mindössze 15 éves), attól a legtöbben a zártosztályon kötnének ki. Ennek ellenére Chalamet pár kivételtől (például a filmeleji próbatétele, ahol fantasztikusan mutatja be a pszichés és fizikai fájdalom kombinációját) eltekintve egykedvűen szökdécsel dilemmák és családi traumák között.

Intercom

Chalamet unott mászkálása közben pedig a többi karakterre nem is maradt idő (miközben elég sokat a képernyőn vannak), így velük végképp nem tudunk azonosulni. Különösen igaz ez Paul anyjára (Rebecca Ferguson), aki együtt mozog a fiával, mégsem hihető el egy pillanatig sem, hogy egy szerető és féltő szülőről van szó – inkább tűnik egy precíz állattenyésztőnek, aki igyekszik a díjnyertes lovát menedzselni.

Zendaya említésre se méltó, mivel lényegében az előzetesben ellőtték az összes jelenetét. Ezekből azért kitűnt, hogy a második részben valószínűleg ugyanazt láthatjuk tőle, amit lényegében mindig – hiába igyekezett. Ugyanez Jason Momoa.

Intercom

Oscar Isaac viszont hihetően mutatta be a törődő apa és az elvek és emberség mentén döntéseket meghozó vezetőt. Ahogy Stellan Skarsgård is visszataszítóan jó főgonoszra sikerült.

Ezen kívül a látványvilág pazar:

Villeneuve egyszerre kombinálja a látványos, nagyszabású képeket az apró, minimalista rezzenésekkel, ami nem csak esztétikailag mutat jól, de a karakterek belső konfliktusait is kifejezi szavak nélkül.

Összevetve a Dűne végre kapott egy érthető, szép és tartalmas adaptációt, amely számos társadalmi problémára reflektál, mégsem üti át azt, amitől a klasszikus sci-fi-filmek közé sorolhatnánk. A film lassúsága egyszerre szükséges és káros – Villeneuve pedig nem találta meg a tökéletes egyensúlyt. A jól csengő színészi gárda pedig érdemben nem segít abban, hogy a Dűne buktatóit ellensúlyozza. Ellenben Hans Zimmer, aki a legunalmasabb pillanatokat is segít átvészelni a tőle megszokott lehengerlő munkájával.

Ettől függetlenül, ha valamiért hiányoltuk a nagybetűs moziélményt, amit a járvány elvett tőlünk, akkor ez az.


A figyelmetekbe ajánljuk