Káosz a sivatagban – ilyen volt az 1984-es Dűne

A sci-fik inkább tiszteletreméltóan öregednek, mintsem szépen. Keith Richardshoz hasonlóan, esztétikailag az idő nem nekik kedvez. Ma már nem is ezért nézzük újra a Star Warshoz hasonló klasszikusokat. Nosztalgia, epikus, világokon átívelő történetek és fanatizmus. Az 1984-es Dűnének viszont nincs semmilyen mentsége.


Az említett Star Wars-univerzumon kívül soha nem kötött le a sci-fi, nem is vagyok benne jártas, különösebben nem is érdekel. Ezért tudatosan teljesen vakon kezdtem bele a David Lynch-féle Dűnébe is.

Ahogy Lynch is.

Jól mutatja a motiváció teljes hiányát, hogy a rendező még az eredeti, Frank Herbert által megírt, rögtön berobbanó regényét sem olvasta el. Helyette Herbert írt neki egy alig kétszáz oldalas forgatókönyvet, hogy aztán Lynch elintézze, hogy soha többet ne kelljen sci-fit rendeznie.

Annyit azért csaltam, hogy a kezdés előtt elolvastam, hogy miről is szól a történet, de nem jutottam sokra: rögtön a film elején Irulan hercegnő szóról szóra elmondja ugyanazt. Ő egyébként először és utoljára jelenik meg a filmben. A regény szempontjából lehet van jelentősége, hogy ő magyarázza el, mit kellene felfognunk a következő órákban, de ennyi erővel akár Lynch is felolvashatta volna.

Leegyszerűsítve: van egy fűszer (melanzs), amiért betegesen rajong az univerzum, mert csodákat tesz az emberrel. Okosabb, szebb és egészségesebb lesz – ráadásul még csillagközi utazásokat is lehetővé tesz.

Lényegében komoly kábítószerfüggőség alakul ki az univerzumban, amiért mindenki a melanzs után hajt remegő kézzel. Akárcsak a földi drogkereskedelemben, úgy itt is bonyolítja a dolgokat, hogy a melanzs kényes fűszer, és csak egy helyen lehet kitermelni.

Ez a bolygó az Arrakis, ahogy az ott lakók hívják: Dűne.

Erre a helyszínre pályázik két uralkodói család, az Atreidesek és a Harkonnennek. Közülik is kitűnik Paul Atreides (Kyle MacLachlan), aki klasszikus kiválasztotthoz illően békét hozhat a világra. Mindeközben ott van egy galaktikus császár, egy súly- és arcbőrproblémákkal küzdő repülő gróf, Sting és rengeteg homokféreg.

És ez tényleg csak leegyszerűsítve.

Talán a látvánnyal a legegyszerűbb kezdeni: hiába a bő 30 év, a film látványvilága még így is rossz. Nem is érdemes róla sokat beszélni, jól bemutatja mindezt ez a szürreális pajzsharc, ahol két bádogember ügyködik egymással rögtön a film elején.

A jócskán elmaradt technikai megoldásokat valamelyest ellensúlyozzák a helyszínek, a kosztümök és a díszletek, amik hihető hangulatot adnak az érthetetlen történetnek és történeseknek.

Hogy Lynch teljes közönye és ámokfutása is árnyalva legyen, érdemes megemlíteni, hogy nem volt egyszerű dolga. Az amúgy is hatalmas és alapos Herbert-féle univerzumot eredetileg négy órában készítette el, de az Universal miatt ezt kénytelen volt megfelezni.

Beszédes, mekkora káosz volt a fejekben, hogy a filmnek nem is lett végleges, vágatlan verziója – mindez persze azt is jelentheti, hogy csak köszönettel tartozunk a stúdiónak, amiért két plusz órától megkímélte a nézőket.

De miért rossz?

Universal/IMDb

Nehéz a filmről írni bármi konkrétumot. A Dűne már az első percekben elveszti a nézőt. Úgy, hogy közben hülyének is nézi. Esély sincs arra, hogy kényelmesen felfogjuk, hogy mi történik, kik között miért és hogyan, mert mindeközben Lynch a lovak közé csapva tovább terhel a semmiből bedobott, kontextus nélküli narratívákkal és bozontos szemöldökökkel.

Ezek később lógva maradnak, mély tartalmat sem hordoznak és sokszor egymáshoz sem kapcsolódnak. Ráadásul nem is a rendezőhöz kötött stílusjegyeket (Mulholland Drive, Twin Peaks) hordozzák magukban.

Lynch inkább kapkodott és pánikolt, ami miatt gyorsan bedobált a filmbe mindent, amit lehetett.

Ezáltal pedig a történet szétesik, nehezen befogadható és felszínes. Pedig komoly politikai, szociológiai vagy éppen ökológiai mondanivaló is kisülhetett volna belőle – ahogy ezt a regény meg is teszi.

Az összeomló történet alatt pedig ott vannak a színészek, akiknek minden bizonnyal maradandó traumáik maradtak az újraélt óvodai színjátszókörös emlékektől.

Ők ugyanis saját magukat narrálják. De a történet kibogozására alkalmas gondolatok helyett bugyuta és felesleges mantrákat hallhatunk, amivel a színészek inkább hasonlítanak súlyos pszichés betegséggel küzdő karakterekre, mint politikai vagy katonai csínytevőkre. A néző pedig ötévesnek érzi magát, akinek a szülei legalább ötször elmondanak mindent. Mindez a film befejezésénél tökéletesen kiteljesedik.

A Dűne mondanivalója a végére összeáll valamelyest, de annyira felszínes és keszekusza a végeredmény, hogy semmilyen mély nyomot nem hagy maga után. Pedig bőven lehetett volna. Nem véletlen, hogy az Universal a második és harmadik részt inkább hagyta a fenébe. Valószínűleg Lynch is hálás érte.

A figyelmetekbe ajánljuk