Damien Chazelle legújabb filmjében egyszerre tiszteleg Hollywood nagysága előtt, és tárja elénk a csillogó felszíne alatti romlottságot. A rendező grandiózus történetet igyekszik bemutatni röpke három órában, ami meglepetésre Amerikában a kasszáknál és a kritikusok többségénél is megbukott. Ez részben érthető: a rendező olyan káoszt teremtett, amit nehéz minőségi ingadozás nélkül kézben tartani – pláne ennyi ideig. De tényleg ennyire mellé ment volna? Csapongó kritika a csapongóbb Babylonról.
Damien Chazelle rövid időn belül, szemtelenül fiatalon robbant be a hollywoodi rendezők elitjébe, egyáltalán nem érdemtelenül. A 2014-es Whiplash-el még csak a filmiparra rúgta rá ajtót, két évvel később a Kaliforniai álommal már a trónt is kikövetelte magának minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezőjeként. A 2018-as Az első ember már nem feltétlen ugrotta meg az amúgy is magasra tett lécet, de a bizalom láthatóan nem inogott meg, sőt: Chazelle legújabb filmjével igyekszik a csúcson túlra törni (ha létezik ilyen), és a hollywoodi filmgyártás hajnalát – és egészét – bemutató Babylon megvalósításához teljes alkotói függetlenséget, jókora büdzsét és egy A-listás sztárgárdát is megkapott. A rendező mindezt eposzi hosszúságban, több mint három órában meséli el, meglehetősen egyedi stílusban.
Ezt már az elején érdemes is leszögezni: a Babylon hangulatában utánozhatatlan és szórakoztató kultfilm lesz a jövőben. Azonban Chazelle történetileg nagyobb fába vágta a fejszéjét, amit sokszor nem is tudott kézben tartani.
A történet a némafilmes korszak utolsó, egyben legsikeresebb éveiben kezdődik, ahol a filmgyártás még nem sok – a mai értelemben vett – precizitást tartalmazott, szereplői pedig halhatatlannak és érinthetetlennek gondolták magukat. A rendező a ’20-as éveket egyértelműen a bohém, alkohollal, szexszel és droggal átitatott időszakaként mutatja be, amit rögtön nyomatékosít a nagyjából 30 perces féktelen nyitójelenetével, ami egyébként hibátlanra sikerült, és a feltartott kisujjú nézőkön kívül garantáltan minden tekintetet a mozivászonra szegez.
Ez egyben a Babylon legnagyobb erőssége is: a film olyan atmoszférát teremt, amit nehezen lehet nem élvezni.
Ebben pedig nagy szerepet játszottak Chazelle állandó kollégái, a kétszeres Oscar- és négyszeres Golden Globe-díjas zeneszerző, Justin Hurwitz és a szintén aranyszobros Linus Sandgren operatőr. Nehéz lenne eldönteni, melyiküknek volt nagyobb hozzáadott értéke, egy-egy Oscar-díj lenne a legigazságosabb – Hurwitz már be is húzta az idei Golden Globe-ot, ahol viszont operatőri kategória nincsen.
Ez is érdekelhet: Ezek a 2023-as Oscar-díjátadó legesélyesebb filmjei
Az biztos, hogy a duónak sikerült zenében és képben egy tökéletesen megkomponált, egymást kiegészítő világot megalkotnia, ami a legtöbbször ellensúlyozza (és felemeli) a zűrzavaros, sokszor káoszba fulladó történetmesélést.
Mert zűrzavar az volt bőven.
Chazelle jól láthatóan komoly kutatómunkát fektetett bele Hollywood történelmébe, amit ugyan sarkítottan, mégis élvezetesen dolgoz fel. A félhülyékből és -amatőrökből álló némafilm-forgatások egyszerre óda a filmekhez, és egyszerre komoly kritika az álomgyár nem túl erkölcsös múltjáról – és jelenéről.
A Babylon a néma- és hangosfilmek közti átmenetet, és annak abszurditásához jó érzékkel mutatja be: míg előbbi munkálatai őrült hangzavar közepette történnek, utóbbinál még egy megműtött láb mozgatása is tönkreteszi a felvételt. A sokszor említett zűrzavar itt pozitív értelmet nyer: a film legszórakoztatóbb jelenetei is ilyenkor történnek.
Forrás: Paramount Pictures
De a megváltozott forgatási követelményekbe az eddig szupersztárokként ünnepelt színészek is tönkremennek. A Babylon középpontját is a hollywoodi korszakváltás adja, ami külsőségekben, gagekben, és egy-egy drámaibb jelenetben jól működik, karakterügyileg már kevésbé.
A korszakváltásnak magyar kárvallottja is volt: Hollywood legfényesebb magyar csillagának akcentusa lett a veszte
Hiába a három óra, a karakterekre már nem sok idő jutott
A film tartalmában nem sok újat tudott mutatni a hollywoodi korszakváltásba belebukó némafilm-színészekről, ami miatt még nincs is akkora hiányérzetünk; de sajnos ezt, az amúgy sokszor elmesélt történetet a karakterek sem tudták ellensúlyozni.
Chazelle egyszerűen túl sok társadalmi és hollywoodi problémát igyekszik elmesélni túl sok karakterrel, akik emiatt felszínessé válnak. A játékidő ugyan elég lett volna a kérdések boncolgatására, de a Baz Luhrmann filmjeit idéző, igényesen csapongó külsőségek miatt a karakterek is megragadtak a csillogó felszínességben.
Pedig a film második felében már az övéké a főszerep, de a kidolgozatlanságuk miatt nem tudnak kellő mélységet mutatni.
A némafilmsztár Jack Conrad szerepére Brad Pittnél jobb választás aligha lehetne. Vele bántak talán a legtisztességesebben, és hozzá is köthető a Babylon egyik legdrámaibb jelenete, mikor a leáldozófélben lévő, de azt el nem fogadó Conradnak elmagyarázza egy újságíró, hogy a karrierjének már így is, úgy is lőttek, hiába harcol ellene. Pitt ugyan nem nyújt kiemelkedőt – a Becstelen bringantykban már láttunk hasonlót –, az ő karakterének bukása van a legárnyaltabban bemutatva.
Forrás: Paramount Pictures
A film másik főszereplője a pillantok alatt sztárrá vált Nellie LaRoy (Margot Robbie), akinek érdekessége fokozatosan szürkül el, ahogy a film is kezd komolyra váltani. Pedig Chazelle talán nála próbálkozott a legjobban, és ő is lett a legkevésbé kiaknázva. Végül LaRoy helyett inkább Margot Robbie-t láthattuk teljes testi előnyeivel – pedig a film éppen ezt is kritizálja Hollywooddal kapcsolatban. Robbie a ráírt szerepet kiaknázza, de a film végére már annyira sok volt belőle, hogy nem lehetett sajnálni vagy együtt érezni vele.
Egy valaki azért mégis kitartott mellette: Manny Torres (Diego Calva), aki a legemberibb és legjózanabb (minden értelemben) ember a szándékosan túltolt szereplők közül. A mexikói származású Torres a filmmel együtt építi fel magát, és bár az ő történetit is elmaszatolták (bevándorlóként a filmiparban), nézőként ő legmegfoghatóbb és -emberibb figura.
Csak ne lett volna halálosan szerelmes LaRoy-ba. Ebben a káoszban, ennyire egysíkú karakterek mellett egy ilyen típusú szerelmi szál már befogadhatatlan volt, nem véletlen, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki Manny és LaRoy nyűglődése – ellenben mondjuk a Kaliforniai álommal, amivel összecsengett a történetük.
Forrás: Paramount Pictures
És ők csak a főszereplők voltak; Chazelle melléjük berakott még legalább két fontosabb karaktert – Lady Fay Zhu (Li Jun Li) és Sidney Palmer (Jovan Adepo) –, akik fájóan vérszegényre sikerültek – pedig szintén fontos a történetük.
Azért bőven megéri
Nem véletlen, hogy a Babylon a nézők mellett a kritikusokat is megosztotta. Nem lehet rá azt mondani, hogy rossz, sőt: látványos és élvezetes korlenyomat a hollywoodi filmgyártás kezdeteiről, annak minden mocskával együtt. Unatkozni biztosan nem fogunk, mert a film csapongása egyszerűen nem engedi. Ironikus módon pont a zűrzavaros jelenetei működnek, amit úgy tűnik, Chazelle már nem tudott teljes mértékben a koordinálni, ezt pedig a karakterei, és azok üzenetei bánták.
Talán túl sokat akart egyszerre, mégsem lehet nem szeretni, mivel a film hangulata annyira beszippant, hogy a hibáit is könnyebb elnézni. Ha pedig valaki a jobb napokat is látott mozifilmek koporsóját ásná, újabb emlékeztető, hogy Hollywoodot közel sem kell még temetni.
Babylon, 189 perc. 7/10.
