Ki a fene szakít meg így egy barátságot?

Mindenki veszített már el barátot az életében. A szakítás általában összetettebb, hosszabb folyamat eredménye, ha mégsem, akkor (általában) nyomós indok húzódik az elválás hátterében – például egy csúnyább összeveszés vagy csalódás következménye.

Az elhidegülés egy szokatlan formája, ha minden további indoklás (és előjel) nélkül, egyik napról a másikra jelenti ki valaki, hogy

semmi személyes, csak ne szóljunk többet egymáshoz, mert már nem kedvellek, de azért remélem, nincs harag.

A válaszok hiánya miatt ezt senkinek nem könnyű megemészteni; nem is „bevett szokás” a társadalomban.

Nézőként mégis ebben az abszurd helyzetben találjuk magunkat az abszurditásokért amúgy is rajongó Martin McDonagh (Erőszakik, Három óriásplakát Ebbing határában) legújabb filmjében, A sziget szellemeiben. Hogy a történet még groteszkebb legyen, McDonagh a szereplőit egy világ végén található, képzeletbeli ír szigetre helyezte az 1923-as ír polgárháború idejében. A történethez pedig újra összerakta az Erőszakik párosát, Colin Farrellt és Brendan Gleesont, akik ezúttal egy jóval komorabb – bár nem kevésbé humoros – és komplexebb kapcsolatban találták magukat.

Olvasd el ezt is! Babylon: kielégítő látványpornó, amibe Margot Robbie már nem fért bele – kritika

Kedvesnek lenni vagy nem lenni? 

Rögtön a konfliktus közepébe kerülünk, McDonagh egy pillanatig se törekszik arra, hogy megkönnyítse a dolgunk, és belelássunk Colm (Brendan Gleeson) és Pádraic (Colin Farrell) egykori legjobb baráti viszonyába.

Annyi azért hamar kiderül, hogy a férfiaktól hemzsegő szigeten pusztít az apátia: a helyieknek nincs sok dolguk, nem is szakadnak bele, hogy találjanak maguknak elfoglaltságot, az egyetlen közösségi tér pedig a kocsma, amit Colm és Pádraic is meglátogatott minden nap, pontban délután kettőkor.

Ebbe un bele Colm, aki nem akarja tovább pazarolni az idejét, és intellektuálisan kielégítőbb, az életén túlmutató munkába kezd (zeneszerzés), amibe már nem fér bele a jóval szerényebb szellemi képességekkel megáldott Pádraic, aki órákig képes a szamara székletében talált érdekességekről beszélni.

McDonagh karakterei távolabb nem is állhatnának egymástól. Ezért is különösen érdekes a szándékosan megválaszolatlan kérdés:

ugyan mivel tölthették ezek ketten a szakítás előtti napjaikat?

Hogy a barátságuk alapját mi jelentette? Arra már könnyebb rájönni: a sziget. A rendező a karakterábrázolásai mellett ugyanakkora hangsúlyt fektet a teljes kilátástalanságot szimbolizáló Inisherin szigetére, ahol még a szárazföldön zajló polgárháború fegyverropogása sem érdekel senkit. Azt sem tudják, kik, és miért harcolnak.

A sziget szellemei inkább tragédia, mint komédia, McDonagh – ahogy tőle megszokhattuk – viszont ügyelt rá, hogy utóbbiból se legyen hiány. A film szélsőségesen, de annál valóságosabban mutatja be a férfiakra sokszor jellemző konfliktuskezelést – egészen pontosan annak nem létét. Ráadásul ezek nem is szándékosan humorosnak szánt jelenetek, mivel a karakterek személyiségéhez abszolút passzoló kiszólásokról van szó.

Ez is érdekelhet: 6 film 2022-ből, amit ha nem láttál, pótold be!

Pádraic abban látja Colm változásának okait, hogy barátja biztosan csak rossz lelki állapotban van, amit jobb lenne, ha elnyomna, ahogy azt a sziget többi lakója is teszi. Colm pedig gyerekes, mégis véresen komoly fogadalmat tesz: akárhányszor Pádraic hozzászól, levágja az amúgy a hegedüléshez kifejezetten fontos ujjait.

A nevetséges szótlanság eredményeképp a konfliktus eszkalálódik, McDonagh pedig fokozatosan billenti el a történetet a tragikomédiából a súlyos dráma felé. Ahogy haladunk előre, a felszíni ellentétből – mely során végig egy kérdés pörög az agyunkban, mégpedig, hogy mégis, ki képes így megszakítani egy barátságot – hamar az emberi lét (vagy nem lét) kérdéseit kezdjük el boncolgatni a két főszereplővel. Erre bőven van időnk:

A sziget szellemei nem hemzseg a pörgős, mélyenszántó párbeszédektől. McDonagh inkább kérdéseket vet fel, karaktereivel nem válaszoltatja meg egyértelműen. Még az amúgy az intellektuális térfélen mozgó Colm sem tudja megmondani, hogy Mozart melyik évszázadban élt, és akkora hegedűvirtuóznak sem mondható, mint amekkora feneket kerít a témának. Mégis: foglalkoztatja az emberi lét értelme, amit ő a művészet halhatatlanságában lát, Pádraic pedig megelégszik sorsával, számára a legfontosabb, hogy „kedvesek” legyünk a másikkal.

A rendező nem is ítélkezik szereplői felett, mindkettőjükkel tudunk azonosulni.

Ehhez pedig szükség volt a tökéletes ír színészpárosra is, akik az érthetetlen akcentusokkal a magasba emelhették a filmet. Colin Farrellnek sikerült olyan mélységet adnia a látványosan butának bemutatott Pádraic karakterének, hogy sokszor megszakad miatta a szívünk. Az Oscar-díj legnagyobb esélyeséről van szó.

Brendan Gleeson már sokkal kevesebbet beszél, de nem is kell neki: lelki vívódása fájdalmasan az arcára van írva.

McDonagh egyik legnagyobb húzása viszont az, hogy sikerült szótlanul belecsempésznie a filmbe egy párhuzamos, hasonlóan fájdalmas történetet: Pádraic testvére (na meg lakó- és lényegében élettársa), Siobhán (Kerry Condon), aki hasonlóan megszenvedi az abszurd és gyerekes konfliktust, szívén viseli testvére sorsát, amely miatt saját szabadságát kell feláldoznia – nem mellesleg: ő már tényleg tudja, melyik évszázadban élt Mozart.

A sziget szellemei talán egyetlen hibája, hogy túlságosan magára hagyja a nézőket a súlyos témák tömkelegében. A szájbarágás nem hiányzott, elég lett volna, ha McDonagh minimálisan fogja a kezünket a lét kérdéseit boncolgató kérdések kereszttüzében. Ehelyett a szereplőkkel együtt mi is elmagányosodunk, ráadásul a film által felvetett, megfejthetetlen kérdésekre mi sem tudunk válaszolni, ezért a katarzis hiányában bennünk is csak egy nagy üresség marad.

Hogy mit kezdünk vele, azt találjuk ki.

A sziget szellemei, 114 perc, 8/10