InterCom / Warner Bros.
Kívül ragyog, belül üres, mégsem bánjuk annyira – Elvis-kritika
2022-06-24
Ha van olyan rendező a 21. században, akivel a Hollywoodban is befutott Elvis Presley szívesen dolgozott volna, az minden bizonnyal Baz Luhrman lett volna. Igaz ez megfordítva is. Az új Elvis-film elvisesebb nem is lehetett volna – külsőre. De van-e valami a csillogás alatt? Egyáltalán kell-e keresni? Jó kérdés. Kritika.
Elvist felesleges bárkinek bemutatni: akarva-akaratlanul még a fiatal generációnak is van legalább egy felületes kapcsolata vele. Forradalmi zenéje mellett utánozhatatlan jelensége és annak kultusza is adott elég muníciót az évtizedekre. Ahogy a filmiparnak is.
Elvis rövid, de annál tartalmasabb életét több módon lehet értelmezni, vagy éppen megkérdőjelezni – a hullámzó karrierjének apró, de mégis drámai pontjairól nem beszélve. Életrajzi ihletésű nagyjátékfilm meg úgy is alig született, Baz Luhrmann-nak pedig nagyszerű lehetőség volt egy Elvis-film, hogy 9 év után visszatérjen.
A rendezőtől a Rómeó és Júlia, a Moulin Rouge és pláne A nagy Gatsby után nem is lehetett mást várni, mint egy giccses, de mégis egyedi vizuálpornót. Már ez a tény is garantálhatta, hogy valami olyat kaphatunk Elvisből, amit eddig még nem láttunk, esetleg nem tudtunk.
Luhrmann stílusa ízlés kérdése. Egyetlen szerencséje van:
Emellett megpróbál mindent – a maga módján – elmesélni. Részben Elvis kárára.
InterCom / Warner Bros.
Rögtön a film eleje meglepetéssel indít: Elvis Presley életét menedzsere és egyben sírásója, Tom Parker ezredes (Tom Hanks) mondja el. Az „ezredes” – mert amúgy hivatalosan nem volt az – köztudottan egy klasszikus rohadék volt, és nem csak Elvis karrierjét, de – kis túlzással – az életét is a földbe állította.
InterCom / Warner Bros.
Luhrmann mégis azt a megoldást választja, hogy Parker narrálása mellett ismerjük meg az énekest. Ez amúgy nem lenne rossz ötlet: kellően egyedi, megosztó és izgalmas feldolgozása lehetett volna Elvis Presley életének. De mégiscsak egy Elvis-filmről van szó. Ráadásul egy olyanról, ami jól láthatóan kezesbárányként bánt a főszereplőjével, és nem akarta összepiszkolni az Elvis-kultuszt. Pedig egy komoly életrajzi filmnek kötelező lenne a főhős életének legmélyebb szakaszaiba is leásni. De ez nem egy komoly életrajzi film.
Ezért sem működik annyira Parker önigazolása sem. Pedig Luhrmann tényleg elülteti a fejünkben, hogy a karakterével lehet azonosulni – a filmben nem is tekinthető azonnal egy számító manipulátornak.
A film a rajongóknak kedveskedik: mindenbe belemegy, de Elvist nem viszi maga után.
Luhrmann nem gondolja túl az énekessel kapcsolatos kérdőjeleket, igyekszik mindenhol a legjobb színben és a legfelületesebben feltüntetni. Ilyen Elvis és a fekete blues kapcsolata is, ami lényegében csak Elvis bőrszíne miatt juthatott el ilyen messzire. A filmben ettől függetlenül az összes afroamerikai – a zenészekkel együtt – rajong érte. Pedig az „Elvis ellopta a feketék zenéjét” régi és izgalmas téma. De az akkor 14 éves Priscillával való kezdeti kapcsolata is csak egy közhelyes jelenetig tartott. A politikai gyilkosságok és a tévé előtti szomorú bambulásáról nem is beszélve.
Elvis Presley zenei és kulturális forradalmát viszont a film tökéletesen bemutatja, ahol a szándékos hatásvadászat sem zavaró – azóta sem szólt semmi ekkorát. Megérdemli.
InterCom / Warner Bros.
Luhrmann belenyúlt minden másba is, de egyikbe sem fektetett sok energiát, és sok újat sem tudhattunk meg. Ezt amúgy sem engedhette meg a film pörgős, sokszor kapkodó ritmusa sem.
Szerencse, hogy rövid időn belül rá lehet jönni, hogy teljesen fölösleges a fentiekhez hasonló elvárásokkal nézni a filmet.
A sablonokra épített film mégis az utolsó fél órában működik jól, amikor az énekes hanyatlásával a cukormáz is eltűnik. Ugyan Luhrmann nem engedi, hogy Elvist sokáig szétcsúszva és betegen lássuk, a lelki vívódásai végre valóságosabbak. Még akkor is, ha gondosan ügyeltek arra, hogy Elvis karaktere szinte a film végéig viszonylag jó formában maradjon.
Van viszont egy külföldi turnékra vágyó zseni és azt állandóan szabotáló Parker ezredes, ami talán a párosuk legjobban kibontott és mellbevágó szála is egyben.
InterCom / Warner Bros.
Az Elvist eredeti hanggal, szinkron nélkül. Csak így. Másképp nem.
Austin Butler mind hangban, mind manírokban hátborzongatóan pontosan adja vissza Elvis Presley karakterét. A színpadokon töltött perceiben (vagy óráiban) pedig annyi energia van, mint a világ összes kövérkés Elvis-imitátorban együttesen.
InterCom / Warner Bros.
Butler hibátlan választás volt, látszik is, hogy sokat készült a szerepre (rögtön a forgatás végével kórházba is került miatta), és minden bizonnyal be is robbantotta az eddig nem túl fényes karrierjét Hollywoodban. Ettől független Butler, ahogy a film is, inkább a felszínen mozog. Mondjuk a drámainak szánt jelenetekben Luhrmann nem sok esélyt adott a színésznek, hogy Elvis mélyére hatoljon.
Beszédes, hogy a film legjobb monológját maga Elvis Presley mondta el a végén – felvételről.
A felpuffasztott és megcsúnyított Tom Hanks végre kapott egy gonosz szerepet is. Mivel az ezredes meséli el Elvis történetét, a néző akarva-akaratlanul próbálja megérteni vagy megmagyarázni annak motivációit. Ez érdekes játék lehet, viszont a film egyáltalán nem mentegeti Parker felelősségét, ezért Hanks sem mutat többet egy csúnya, ördögi főgonosznál – de azt jól csinálja.
Vannak még fontosabb szereplők, de mivel a film sem foglalkozott velük, így én sem fogok. A családi és a szerelmi szál többet érdemelt volna, de inkább csak statisztaként vannak jelen Elvis és Parker mellett.
Na az van bőven.
A film lényegében egy két és fél órás egyritmusú koncert- és videóklip. A színpadi jelenetek ügyesen kitöltik az üresjáratokat, és szinte az összes Elvis-klasszikus megszólal hosszabb-rövidebb ideig. Luhrmann azért ebbe is belenyúlt, és néhány számot átremixelt, de ez a legkevesebb – hogy miért rakott bele modern hiphopot is, az viszont már jó kérdés.
A film mégis inkább Elvis Presley zsenijét és a zenéhez kapcsolódó különleges viszonyát helyezi előtérbe, amihez a dalok csak kellékek. De ez abszolút működik.
Giccses, felszínes, sokszor vontatott és közhelyes, de mégis szórakoztató. Köszönhető ez Elvis Presley-nek (és Austin Butlernek). Ahogy az életben, úgy a filmvásznon sem lehet nem rá figyelni. Luhrmann pedig megalkotta mellé azt a giccset, ami amúgy sem állt távol az énekestől. Elvis és az ezredes macska-egér harcának pedig sokszor a feszültséget is sikerült megteremtenie. Az abszolút moziélményről nem is beszélve.
Újdonságot végül nem kaptunk, de Elvis senkihez nem fogható zsenialitását és karizmáját tökéletesen bemutatja. Az énekes kultusza pedig a 21. században is – jogosan – tovább élhet.