1783 májusában egy indiai parasztcsaládban szokatlan fejlődési rendellenességgel jött világra egy kisfiú. A gyermeknek egy második feje is fejlődött a koponyája tetején. Az állapotot ma craniopagus parasiticus néven ismerjük. A rendkívül ritka rendellenesség során egy fejletlen ikertestvér feje kapcsolódik a másik magzat koponyájához, miközben önálló teste nem fejlődik ki.
A történelem során nagyjából tíz ilyen esetet dokumentáltak, és ezek közül csupán három gyermek élte túl a születést. A bengáli kisfiú története az egyik legkorábban feljegyzett eset.
A gyermek születéséről fennmaradt beszámoló szerint a szülést levezető bába annyira megrémült a látványtól, hogy az újszülöttet egy közeli tűzbe dobta. A kisfiút azonban sikerült időben kimenteni, így néhány égési sérüléssel túlélte az esetet. Bár életben maradt, sorsa korántsem alakult szerencsésen. A család hamarosan felismerte, hogy a gyermek rendellenessége jelentős érdeklődést vált ki, ezért pénzért kezdték mutogatni Kalkuttában.
A kisfiú idővel a tehetősebb helyiek körében is ismertté vált. Nemesek, hivatalnokok és más előkelőségek magánrendezvényeken tekinthették meg, ahol közelről is megvizsgálhatták különleges külsejét. A beszámolók szerint előfordult, hogy a gyermeket a bemutatók között órákon át egy lepel mögött tartották.
A korabeli megfigyelők számára különösen érdekes volt, hogy a második fej nem pusztán mozdulatlan képződménynek tűnt. A feljegyzések szerint mindkét fej közel azonos méretű volt, és a másodlagos fej bizonyos önálló mozgásokra is képesnek bizonyult. Amikor a kisfiút az édesanyja szoptatta, kizárólag az elsődleges fején keresztül táplálkozott, a második fej szája azonban állítólag szintén nyálat termelt.
A másodlagos fej szemei és fülei nem fejlődtek ki teljesen. A korabeli beszámolók mégis arról számoltak be, hogy a szemei olykor akkor is nyitva maradtak és mozogtak, amikor a gyermek aludt. A két fej arckifejezése sem mindig egyezett meg: állítólag előfordult, hogy amikor a kisfiú sírt vagy nevetett, a második fej nem követte a reakcióját. Egyes korabeli feltételezések szerint a második fej akár önálló gondolatokra is képes lehetett, ezt azonban semmilyen megbízható bizonyíték nem támasztja alá.
A bengáli kisfiú története végül egy brit tiszt, Pierce ezredes közvetítésével jutott el a londoni tudományos körökhöz. A beszámolót Sir Joseph Banks, a Royal Society elnöke is megkapta. Az eset felkeltette Sir Everard Home brit sebész érdeklődését is, aki szerette volna közelebbről tanulmányozni a rendkívüli fejlődési rendellenességet.
A gyermek azonban körülbelül 4 éves korában váratlanul meghalt. A később ismertetett beszámoló szerint egy kobra harapása okozta a halálát, vagyis nem a veleszületett rendellenességébe halt bele. Ezt az információt ugyanakkor csak évekkel később jegyezték fel, így a halál pontos körülményei bizonytalanok.
A történet itt azonban nem ért véget. A gyermek halálhíre eljutott Everard Home-hoz, aki a Brit Kelet-indiai Társaságnál meglévő kapcsolatait felhasználva igyekezett megszerezni a koponyáját. A beszámoló szerint a család korábban egy Dent nevű, a társaságnak dolgozó tisztviselő birtokán élt. A férfi felkutatta a kisfiú sírját a Rupnarayan folyó közelében, majd kihantolta a holttestét. Dent a koponyán kezdetleges anatómiai vizsgálatot végzett, és arra a következtetésre jutott, hogy a két agy külön fejlődött ki, de valamilyen összeköttetés állt fenn közöttük. A koponyát később Buchanan kapitány közvetítésével Angliába szállították, ahol további vizsgálatoknak vetették alá.
A bengáli kétfejű fiú koponyája végül a londoni Royal College of Surgeons gyűjteményébe került, és a Hunterian Museum egyik különleges anatómiai leleteként vált ismertté. Az eset fontos szerepet játszott a ritka fejlődési rendellenességek korai orvosi megismerésében, ugyanakkor komoly etikai kérdéseket is felvet. A gyermek életében látványosságként szerepelt gazdag emberek előtt, halála után pedig a holttestét tudományos érdeklődésből hantolták ki. A fennmaradt történetből nem derül ki, hogy családja hozzájárult-e a maradványok elszállításához.
A bengáli kisfiú története így több mint kétszáz év távlatából is arra emlékeztet, hogy az orvostudomány fejlődését nem mindig kísérte az emberi méltóság tiszteletben tartása.
Olvasd el ezt is!