A történet középpontjában Wendell Johnson amerikai pszichológus és beszédkutató állt, aki maga is dadogott. Johnson hosszú éveken át próbálta megfejteni, miért alakul ki egyes gyerekeknél tartós dadogás, miközben másoknál a beszédfejlődés során jelentkező megtorpanások idővel eltűnnek. Egy idő után különös elméletet dolgozott ki. Úgy gondolta, elképzelhető, hogy a dadogás kialakulásában maga a címkézés is szerepet játszik: ha egy alapvetően egészségesen beszélő gyereket folyamatosan dadogónak neveznek, idővel valóban beszédproblémái alakulhatnak ki. Fordítva pedig azt feltételezte, hogy egy dadogó gyermek állapotán javíthat, ha azt mondják neki, hogy beszéde normális. Az elmélet bizonyítására Johnson egyik végzős hallgatója, Mary Tudor segítségével kezdett kísérletbe.
1939 januárjában az iowai Soldiers and Sailors Orphans' Home 256 gyermekének beszédét vizsgálták meg. Öt képzett szakember értékelte őket, majd közülük 22 gyereket választottak ki a tényleges kísérlethez. Tíz gyermeket korábban dadogónak tartottak az intézmény dolgozói, tizenkettő pedig normális beszédűnek számított. A résztvevőket ezután négy csoportra osztották. Az egyik csoport dadogó gyerekeinek azt mondták, valójában teljesen normálisan beszélnek, és korábban tévesen bélyegezték meg őket. Mary Tudor hónapokon át pozitív visszajelzésekkel próbálta erősíteni az önbizalmukat. Egy másik csoportnál megtartották a dadogó minősítést. A legvitatottabb eljárást azonban hat olyan gyereknél alkalmazták, akik előtte nem számítottak dadogónak.
A hat gyereknek azt mondták, hogy beszédükben súlyos problémák jelentkeznek, és a megtorpanásaik arra utalnak, hogy kezdenek dadogni. A kísérletben részt vevő felnőttek még arra is felszólították őket, hogy akaraterővel próbálják megakadályozni a beszédhibákat. Ha egy gyermek akár csak egy kisebb ismétlést ejtett, Tudor megállította, és arra kérte, kezdje újra a mondatot. Az árvaház tanárait és nevelőit nem tájékoztatták a kísérlet valódi céljáról. Úgy tudták, Tudor beszédterápiát végez, ezért ők is megerősítették a gyerekeknek adott új címkéket akkor is, amikor a kutató nem volt jelen. A hatás hamar megmutatkozott.
Az egyik kislány, aki néhány héttel korábban még problémamentesen beszélt, a második foglalkozáson már azt mondta, attól fél, hogy dadogni fog. Néhány alkalommal később már csak néhány szót mondott egyszerre, és minden egyes kifejezést alaposan átgondolt. A 11 éves Clarence Fifer beszéde a kísérlet során szaggatottabbá és erőltetettebbé vált, ami miatt társai csúfolni kezdték. A negatívan címkézett csoport tagjai egyre kevésbé mertek megszólalni, önbizalmuk csökkent, és iskolai teljesítményük is romlott.
A történtek Mary Tudort is egyre jobban nyomasztották. Később úgy emlékezett vissza, hogy minden egyes árvaházi látogatással csökkent a kísérletbe vetett hite, és már akkor érezte, hogy nem helyes, amit a gyerekekkel tesz. A vizsgálat 1939. május 24-én ért véget. Tudor később többször is visszatért az intézménybe, és pozitív beszédterápiával próbált segíteni az érintett gyerekeken. A kísérlet eredményei ráadásul nem igazolták egyértelműen Johnson elméletét. A normál beszédű, dadogónak bélyegzett gyerekek közül volt, akinek javult, másnak romlott, megint másnak pedig lényegében nem változott a beszéd folyékonysága.
Tudor 1939 nyarára egy 256 oldalas dolgozatban foglalta össze a vizsgálatot, Johnson azonban nem publikálta az eredményeket, így azok tudományos szakértői ellenőrzésen sem estek át. Azok a kutatók, akik később megismerték a történetet, állítólag a „Monster Study" nevet kezdték használni rá az árvaházi gyerekeken végzett eljárás miatt. A kísérlet hosszú évtizedeken keresztül nagyrészt ismeretlen maradt a szélesebb nyilvánosság előtt. A történet csak 2001-ben kapott nagyobb figyelmet, amikor a San Jose Mercury News újságírója feltárta az ügyet és több egykori résztvevőt is megtalált.
2007 augusztusában Iowa állam összesen 925 ezer dolláros kártérítésben állapodott meg hat felperessel a kísérlethez kapcsolódó pszichológiai és érzelmi sérelmek miatt. Eddigra csaknem hét évtized telt el a vizsgálat óta.
Olvasd el ezt is!