Az úgynevezett kasztrált énekesek, vagyis kasztrátok a 16. század közepétől egészen a 20. század elejéig jelen voltak az európai zenei életben. Elsősorban katolikus templomokban énekeltek, a 17. és 18. században azonban az opera világát is meghódították. A módszer kegyetlenül egyszerű elven alapult. Ha egy jól éneklő fiút még a pubertás előtt kasztráltak, hangja nem ment keresztül a férfiakra jellemző mutáláson, így felnőttként is megőrizhette gyermekkori magas hangterjedelmét. Ehhez azonban már egy felnőtt férfi fejlett tüdeje és mellkasa társult. Az eredmény egészen különleges hang lehetett, amelyet a kortársak rendkívül erősnek, hajlékonynak és nagy hangterjedelműnek írtak le. Ennek azonban súlyos ára volt.
A beavatkozás megzavarta a fiúk természetes testi fejlődését. A forrás szerint a kasztrátokra gyakran szokatlanul hosszú végtagok és széles mellkas volt jellemző, nem nőtt arcszőrzetük, és nem lehetett gyermekük sem. A társadalmi következmények sem voltak kevésbé súlyosak. Életüket lényegében már gyerekként kijelölték: énekesnek szánták őket, függetlenül attól, hogy később valóban tehetségesnek bizonyultak-e. A gyakorlat különösen Itáliában terjedt el. Bár törvényellenes volt, a 16. század közepétől egyre nagyobb kereslet mutatkozott a kasztrátok iránt. Eleinte főként templomokban énekelték a magas szólamokat, később pedig szólistaként és az operaszínpadokon is megjelentek.
A háttérben sok esetben a szegénység és a felemelkedés reménye állt. Egy 1613-as levél például egy tehetséges, rendkívül szegény árva fiúról számolt be, aki állítólag maga sürgette, hogy kasztrálják. Gyakorlatilag semmije sem volt, az énekesi karrier pedig kitörési lehetőségnek tűnhetett számára. Más esetekben azonban egyértelműen a felnőttek gyakoroltak nyomást a gyerekekre.
Filippo Balatri későbbi kasztrált énekes önéletrajzi beszámolója különösen jól érzékelteti, hogyan születhetett meg egy ilyen döntés. Balatri gyerekként kiváló hanggal és természetes zenei tehetséggel rendelkezett. Elmondása szerint apja barátai egyre azt hajtogatták: „vágjátok, vágjátok”, majd énektanára is a kasztrálást javasolta. Végül apja beadta a derekát, és sebészért küldött.
Az opera világában ekkorra már hatalmas összegek forogtak. Egy sikeres kasztrát gazdagságot és társadalmi felemelkedést hozhatott a családnak, ezért szegény szülők, rokonok és tanárok is abban reménykedhettek, hogy egy tehetséges fiúból egyszer ünnepelt sztár válik. A valóság azonban ennél jóval kegyetlenebb volt. A beavatkozás önmagában semmire sem jelentett garanciát: a sikerhez kivételes adottságok, éveken át tartó képzés és jelentős szerencse is kellett.
A legtehetségesebb fiúkra elképesztően kemény képzés várt. Giovanni Andrea Bontempi kasztrált énekes egy 17. századi római iskolában töltött átlagos napot is megörökített. A reggelt egyórányi nehéz énekgyakorlattal kezdték, majd külön gyakorolták a trillákat és a gyors futamokat. Ezután irodalmat tanultak, majd újabb egy órán keresztül tükör előtt énekeltek, hogy megtanulják kontrollálni arcuk és testük minden mozdulatát.
Délután zeneelméletet és ellenpontot tanultak, komponáltak, csembalóztak, valamint más híres énekeseket hallgattak és próbálták utánozni technikájukat. Olyan helyeken is gyakoroltak, ahol visszhang segítségével hallhatták saját kiejtésüket. Ennek ellenére csak kevesekből lett valódi sztár.
A kasztrátok közül Carlo Broschi, művésznevén Farinelli vált az egyik leghíresebbé. Charles Burney 18. századi angol zenetörténész és utazó rendkívüli erejű, édes, nagy hangterjedelmű és hajlékony hangként jellemezte Farinelli adottságait. A számára írt áriákban elképesztően gyors futamok, nagy hangközugrások és hosszú díszítések szerepeltek. Különösen fejlett légzéstechnikájáról is legendák keringtek.
Farinelli mestere volt az úgynevezett messa di voce technikának is, amely során az énekes egyetlen kitartott hangot fokozatosan felerősít, majd ugyanilyen finoman visszahalkít. Egy korabeli beszámoló szerint egy londoni előadáson Farinelli olyan hatásosan adott elő egyetlen hangot ezzel a módszerrel, hogy a közönség öt percen keresztül tapsolt. Egy másik történet szerint 1734-ben Farinelli és a híres Senesino először lépett együtt színpadra Londonban. Senesino egy dühös zsarnokot, Farinelli pedig egy láncra vert hőst alakított. Farinelli éneke állítólag annyira meghatotta partnerét, hogy Senesino megfeledkezett szerepéről, odarohant hozzá és megölelte.
A legnagyobb sztárok hatalmas fizetést és értékes ajándékokat kaptak, királyok és királynők társaságában mozoghattak, társadalmi helyzetük mégis ellentmondásos maradt. Külsejük és testi adottságaik miatt gyakran gúnyolták őket. A katolikus egyház helyzete pedig különösen ellentmondásos volt: évszázadokon keresztül alkalmazott kasztrált énekeseket, miközben maga a kasztrálás vallási és jogi szempontból is tiltott gyakorlatnak számított.
A műtéteket ezért sokszor állítólagos balesetekkel vagy egészségügyi problémákkal magyarázták. Farinelliről például azt terjesztették, hogy egy lóról való leesés miatt volt szükség a beavatkozásra, Domenico Mustafà esetében pedig egy vaddisznó támadásával indokolták azt. Már a korszakban is akadtak azonban olyanok, akik nyíltan elítélték a gyakorlatot. Grazioso Uberti olasz szerző már 1630-ban felháborodottan írt azokról a szülőkről és mesterekről, akik a pénz reményében tették ki gyerekeiket a beavatkozásnak. Több mint száz évvel később Jean-Jacques Rousseau szintén kegyetlennek nevezte azokat az apákat, akik vagyon reményében áldozták fel fiaik természetes fejlődését.
A korszak egyik legsötétebb részlete, hogy a műtéten átesett fiúk többségére nem várt Farinelliéhez hasonló karrier. Charles Burney 1770-ben egy nápolyi konzervatóriumban 16 fiatal kasztrátról számolt be. A helyiek azt állították neki, hogy a műtétet az intézményekben szigorúan tiltják, a fiúkat azonban előbb elvitték oda meghallgatásra, hogy felmérjék, mennyi esélyük van a sikerre, majd a beavatkozásra máshová vitték őket. Burney szerint ráadásul sok gyereket megfelelő előzetes vizsgálat nélkül kasztráltak. Rengetegen végül nem rendelkeztek olyan hanggal, amely akár csak megközelítette volna a sikerhez szükséges szintet. Ehhez jöttek azok, akik illegális, földalatti körülmények között estek át a műtéten, amely súlyos szövődményekkel, akár halállal is járhatott.
A 18. század második felében fokozatosan csökkenni kezdett a kasztrált énekesek népszerűsége. A pápai államokban idővel megszűntek a női színpadi szereplésre vonatkozó korlátozások is, az utolsó kasztrátra írt operaszerep pedig 1824-ben született. Az egyházi zene világában azonban tovább éltek. A 19. század végére már nem vettek fel új kasztrátokat. XIII. Leó pápa 1902-ben elrendelte, hogy a magas szólamokat ezentúl fiúk énekeljék, a már szolgálatban lévő kasztrátok azonban maradhattak. Közéjük tartozott Alessandro Moreschi is, akit gyakran az „utolsó kasztrátként” emlegetnek. Moreschi a Sixtus-kápolna kórusában énekelt egészen 1913-ig, és különleges helyet foglal el a zenetörténetben: 1902-ben és 1904-ben hangfelvételek készültek róla. Ezek az egyetlen ismert felvételek, amelyeken egy valódi kasztrált énekes hangja hallható.
Moreschi 1922-ben halt meg. Hangja így egy olyan zenei korszak utolsó lenyomataként maradt fenn, amely évszázadokon keresztül ünnepelt rendkívüli énekeseket – miközben különleges hangjuk megszületéséért számtalan gyerek fizetett visszafordíthatatlan árat.
Olvasd el ezt is!