Az 1910-es évek második felében a világ egyszerre több súlyos válsággal nézett szembe. Az első világháború milliók életét követelte, 1918-ban pedig megjelent a spanyolnátha, amely a történelem egyik legsúlyosabb világjárványává vált. Ezekkel párhuzamosan egy másik, sokkal nehezebben felismerhető betegség is terjedni kezdett. A betegek egy része szokatlanul álmos lett, mások lázzal, bénulással vagy különös idegrendszeri tünetekkel kerültek kórházba. Az orvosok eleinte nem is sejtették, hogy az egymástól látszólag eltérő esetek mögött ugyanaz a betegség állhat.
A később encephalitis lethargica néven ismertté vált kór az 1920-as években New Yorkban is komoly aggodalmat keltett. A járvány eredetéről számos elmélet született, ám a pontos kiváltó okot mindmáig nem sikerült bizonyítani.
Bár az orvostörténészek utólag korábbi évszázadokból is azonosítottak lehetséges eseteket, a 20. századi járvány első megjelenését egyes beszámolók 1915-re, Romániába teszik. A betegség felismerésében Constantin von Economo osztrák neurológus játszott meghatározó szerepet. A sokoldalú tudós eredetileg mérnöki tanulmányokat folytatott, később azonban az idegrendszer és az elme működése felé fordult. Von Economo részletesen vizsgálta a betegek tüneteit, és felismerte, hogy egy sajátos agyvelőgyulladásról lehet szó. Innen származik az encephalitis lethargica elnevezés is, amely a betegség egyik legfeltűnőbb tünetére, a rendkívüli aluszékonyságra utal. A kór azonban jóval összetettebb volt egy egyszerű alvászavarnál.
A betegség egyik legmegrázóbb leírása egy Eleanor Carey nevű nőtől származik, aki 1923-ban betegedett meg. Visszaemlékezése szerint két hónapnyi betegség után alig érzett fájdalmat, az alvást pedig kifejezetten kellemesnek találta. Környezete azonban folyamatosan próbálta ébren tartani. Amikor végül maga is felismerte, hogy nem aludhat örökké, szembesült azzal, hogy hiába szeretne felkelni, fizikailag képtelen rá. Az orvosok megfigyelték, hogy egyes betegeket rövid időre fel lehetett ébreszteni, ám néhány pillanattal később ismét mély álomba merültek.
A betegség lefolyása rendkívül kiszámíthatatlan volt. Egy 1917-es esetleírás szerint egy nő súlyos kimerültséggel került kórházba, majd láz és jobb karját érintő bénulás alakult ki nála. Két hónappal később állapota annyira javult, hogy hazaengedték, ám egy hónappal később tüdőgyulladásban meghalt. Egy másik beteg, egy kisfiú már kómás állapotban érkezett a klinikára, és az orvosok erőfeszítései ellenére nyolc nappal később életét vesztette. Voltak ugyanakkor olyanok is, akik kezelés nélkül, látszólag teljesen felépültek. Csakhogy a gyógyulás nem minden esetben jelentette a történet végét.
Az encephalitis lethargica egyik legkülönösebb következménye az volt, hogy egyes túlélőknél évekkel a fertőzés után súlyos, Parkinson-kórra emlékeztető tünetek jelentkeztek. Ezt az állapotot posztencephalitises parkinsonizmusnak nevezik. A betegek mozgása fokozatosan lelassulhatott, izmaik merevvé válhattak, és szélsőséges esetekben szinte teljesen elveszíthették az akaratlagos mozgás képességét.
Néhányan évtizedeket töltöttek olyan állapotban, amely kívülről mély kómának tűnhetett, noha ez nem feltétlenül jelentett valódi eszméletlenséget. Sokáig úgy vélték, hogy ezeknek a betegeknek az állapota visszafordíthatatlan. Az 1960-as években azonban egy brit neurológus, Oliver Sacks különös eredményeket ért el egyes pácienseknél.
Oliver Sacks az L-dopa nevű hatóanyaggal kezdte kezelni azokat a betegeket, akik hosszú évtizedek óta súlyos mozgászavarokkal éltek. A készítményt a Parkinson-kór kezelésében is alkalmazzák, mivel az agy dopaminellátását segíti. A kezelés néhány betegnél szinte hihetetlen változást hozott: olyan emberek kezdtek ismét beszélni és mozogni, akik akár negyven éve alig tudtak kapcsolatot teremteni a külvilággal. A javulás azonban sokszor csak átmeneti volt, és a gyógyszer súlyos mellékhatásokat is okozhatott.
Sacks a tapasztalatait az Awakenings című könyvében örökítette meg. A történetből később film is készült, amelyet Magyarországon Ébredések címmel mutattak be. Az 1990-ben megjelent alkotásban Robin Williams alakította a Sacks munkássága által ihletett orvost, Robert De Niro pedig az egyik beteget. A film különösen megrázó módon mutatta be, milyen lehet évtizedek után újra kapcsolatba kerülni a külvilággal, majd szembesülni azzal, hogy a javulás nem feltétlenül tartós.
Az encephalitis lethargica eredetére már a járvány idején is számos magyarázat született. Egyes orvosok a spanyolnáthával hozták összefüggésbe, mások a gyermekbénuláshoz hasonló fertőzést gyanítottak. Angliában kezdetben még az is felmerült, hogy a tüneteket botulizmus okozhatja, ám ezt nem sikerült igazolni. A későbbi kutatások sem vezettek általánosan elfogadott magyarázathoz. A tudósok különböző fertőzéses és immunológiai mechanizmusokat is vizsgáltak, de egyik elmélet sem adott minden kérdésre választ. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy a betegség rendkívül változatos tünetekkel jelentkezett, ezért ma is nehéz eldönteni, hogy a később leírt, hasonló esetek valóban ugyanahhoz a kórképhez tartoznak-e.
A betegség lehetséges áldozatai között utólag történelmi személyiségek neve is felmerült. Egyes kutatók például Adolf Hitler vagy Woodrow Wilson amerikai elnök bizonyos idegrendszeri tüneteit próbálták az álomkórral magyarázni. Ezek azonban utólagos feltételezések, amelyeket nem lehet megbízható diagnózisként kezelni.
Az encephalitis lethargica így több mint egy évszázaddal a nagy járvány után is az orvostörténet egyik legnehezebben megfejthető rejtélye maradt. Bár a tudomány azóta rengeteget fejlődött, továbbra sem tudjuk biztosan, mi idézte elő azt a betegséget, amely embereket fosztott meg évekre, olykor évtizedekre a szabad mozgás lehetőségétől.
Olvasd el ezt is!