Az első nagy, jól dokumentált hullám 1485-ben tört ki, ugyanabban az évben, amikor VII. Henrik trónra lépett és megalapította a Tudor-dinasztiát. A következő évtizedekben újabb járványok követték egymást, többnyire a nyári hónapokban. 1529-ben a betegség Anglia határain túl is megjelent, és Európa több területén okozott megbetegedéseket.
A kórt latinul Sudor Anglicusnak, angol izzadásnak vagy egyszerűen csak izzadásnak nevezték. A tünetek hirtelen törtek rá a betegekre. Fájdalom, hidegrázás, láz, kimerültség, nehézlégzés és rendkívül erős verejtékezés jelentkezett, az állapot pedig gyorsan romolott. Egyes áldozatok még azon a napon meghaltak, amikor az első panaszokat észlelték. A halálozási arányt ma lehetetlen pontosan meghatározni, mert a fennmaradt feljegyzések hiányosak és ellentmondásosak. A becslések szélsőségesen eltérnek egymástól, sok kutató azonban harminc és ötven százalék közé teszi az áldozatok arányát.
A korabeli orvosok gyakran éppen azzal próbálták megmenteni a betegeket, ami tovább ronthatta az állapotukat. Úgy vélték, a kórt ki kell izzadni, ezért vastag ruhákat és takarókat halmoztak az emberekre, meleg italokat adtak nekik, és dörzsölték a bőrüket. John Caius orvos még azt is tanácsolta, hogy mindenáron tartsák ébren őket. Ecetet és rózsavizet szagoltattak velük, rozmaringgal csapkodták az arcukat, vagy meghúzták a fülüket és a hajukat.
Az izzadókór a Tudor-udvarban is pánikot keltett. VIII. Henrik 1517-ben és 1528-ban is elhagyta Londont, hogy elkerülje a járványt. A betegséget több közeli hozzátartozója elkapta, köztük Boleyn Anna és apja, Thomas Boleyn, akik végül felépültek.
A modern kutatók azóta számos lehetséges kórokozót számításba vettek, a lépfenétől az influenzáig. Az egyik legtöbbet emlegetett elmélet szerint hantavírus okozhatta a járványokat. A hullámok gyakran csapadékos tavaszokat követtek, amikor a vírust terjesztő rágcsálók száma megnőhetett, a tünetek pedig hasonlítanak a hantavírus okozta súlyos tüdőbetegséghez.
Bizonyíték azonban erre sincs. A vírus örökítőanyaga RNS-ből áll, amely jóval gyorsabban lebomlik, mint a DNS, ezért több száz éves emberi maradványokból aligha lehetne megbízhatóan kimutatni. Az angol izzadókór valódi oka így valószínűleg örökre rejtve marad. Az utolsó nagy járványt 1551-ben jegyezték fel, ezután a betegség eltűnt a korabeli beszámolókból. Öt súlyos hullámban tért vissza, akár néhány óra alatt végzett áldozataival, majd ugyanolyan váratlanul tűnt el, ahogyan évtizedekkel korábban felbukkant.
Olvasd el ezt is!