VIII. Henrik különleges halált szánt Boleyn Annának

Ahogy a Smithsonian is említi, a Tudor-kor kivégzései gyakran kegyetlenül sokáig elhúzódtak. A bárddal végrehajtott lefejezések sokszor több csapást igényeltek, és a hóhér ügyetlensége a halált kibírhatatlan szenvedéssé változtathatta. Anna esetében viszont a király különleges „kegyként” a francia határ melletti Calais-ból hozatott egy specialistát. Ez a francia mester nem bárddal, hanem egy nehéz kétélű karddal dolgozott, és egyetlen suhintással végzett vele.  

Anna politikai bukása villámgyors volt. A királynét házasságtöréssel, vérfertőzéssel és a király elleni összeesküvéssel vádolták meg, de a legtöbb mai történész szerint ezek a vádak teljesen alaptalanok és koholtak voltak. Valódi „bűne” inkább az lehetett, hogy nem szült fiúörököst, miközben erős, önálló személyisége egyre kényelmetlenebbé vált az udvarban. Az is fontos tényező, hogy VIII. Henrik figyelme ekkor már Jane Seymour felé fordult.

Az ítélet szerint Annát vagy máglyán égetik el, vagy lefejezik, attól függően, hogyan dönt a király. Henrik végül a lefejezést választotta, és a fennmaradt iratok alapján nem csupán jóváhagyta a kivégzést, hanem annak részleteit is pontosan meghatározta. A Tower parancsnokának, William Kingstonnak azt üzente, hogy semmit se hagyjon ki az utasításaiból. Ez a mozzanat nem menti fel Thomas Cromwellt, aki kulcsszereplője volt Anna bukásának. A felelősség kérdése máig történészi vita tárgya, a végrehajtási iratok azonban egyértelműen jelzik, hogy Henrik nem sodródott az eseményekkel. Tudta, hol, mikor és hogyan akarja végrehajtani felesége kivégzését.

A karddal végrehajtott kivégzés többféleképpen értelmezhető. Egyfelől enyhébb halálnak számított, mint a máglya vagy a bárd. Másfelől a kard a lovagiasság, a királyi tekintély és a férfias hatalom jelképe is volt. Henrik így egyszerre mutathatta magát irgalmas uralkodónak és sértett férjnek, aki az utolsó pillanatig kézben tartja a történetet.

Anna 1536. május 19-én nyugodtan lépett a vérpadra. Rövid beszédében nem támadta a királyt, sőt kegyes és törvényes uralkodóként említette. Ez nem feltétlenül őszinte dicséret volt, inkább a kivégzés előtti beszédek megszokott formája: az elítélteknek ilyenkor alig maradt mozgásterük, ha családjukat vagy emléküket óvni akarták.