Londonra leszállt a köd, napokon belül 4000 ember halt meg

A viktoriánus korban London ködös utcái már az irodalomban is visszatérő képpé váltak. A sűrű, zöldes vagy sárgás levegőt a helyiek a borsóleveshez hasonlították, innen ered a pea souper elnevezés. A látvány mögött azonban már ekkor is a szénfüst és az ipari szennyezés állt. 1952 telén a helyzetet a hideg tovább súlyosbította. A londoniak nagy mennyiségű szenet égettek otthonaik fűtésére, miközben az erőművek és a gyárak kéményei is folyamatosan ontották a füstöt. A második világháború után még szűkösek voltak a készletek, ezért sok háztartás rossz minőségű, erősen szennyező tüzelőanyagot használt.

December 5-én szinte teljesen elállt a szél, a város fölött kialakuló melegebb légréteg pedig a felszín közelében tartotta a szennyeződést. A kéményekből felszálló füst összekeveredett a természetes köddel, miközben a háztartások és az üzemek tovább égették a szenet. London fölött napról napra sűrűbb, mérgező réteg gyűlt össze. A látótávolság sok helyen néhány lépésnyire csökkent. Az emberek falakat és sövényeket tapogatva próbáltak eljutni az iskolába vagy a munkahelyükre, mások egymás kezét fogták, nehogy elszakadjanak egymástól. Akadtak, akik lámpával indultak útnak, mégsem látták a saját lábukat sem.

A felszíni közlekedés szinte teljesen leállt. A buszjáratokat törölték, a repülőgépek nem tudtak felszállni, az utakon pedig balesetek bénították meg a forgalmat. A metró maradt az egyetlen megbízható közlekedési eszköz, az iskolák bezártak, a sportesemények és a színházi előadások is elmaradtak. A köd az épületek belsejébe is beszivárgott.

A korom rövid idő alatt belepte a ruhákat és az otthonokat. Sokan napokig tartó köhögésre panaszkodtak, az orvosok iránt pedig hirtelen óriási lett a kereslet. A betegek felkeresése ugyanakkor szinte lehetetlenné vált, mert az utcákon alig lehetett tájékozódni. December 9-én végül megváltozott az időjárás, a szél pedig szétszórta a város fölött rekedt szennyeződést. London újra mozgásba lendült, ám a köd valódi következményei ekkor még nem látszottak teljesen.

A kórházakban már az öt nap alatt feltűnően sok légzőszervi beteg halt meg. A legsúlyosabban az idősek, a gyerekek, valamint a szív- és tüdőbetegséggel élők voltak érintettek. A visszafogott becslések szerint legalább négyezren vesztették életüket, sokan pedig csak a következő hetekben vagy hónapokban haltak meg a szennyezett levegő következményei miatt.

A londoni nagy szmog után a levegőminőség politikai kérdéssé vált. Az 1956-ban elfogadott tiszta levegőről szóló törvény korlátozta a gyárak kibocsátását, és a sűrűn lakott területeken előírta a kevésbé füstölő tüzelőanyagok használatát. London levegője azóta sokat javult, az 1952-es katasztrófa pedig nem ismétlődött meg.