Ha a mai tudásunkkal egyik pillanatról a másikra a legutóbbi jégkorszak egyik különösen hideg időszakában találnánk magunkat, valószínűleg meglepően kevés esélyünk lenne a túlélésre. Nem feltétlenül azért, mert kevesebbet tudunk őseinknél, hanem azért, mert az életben maradás alapjait már hónapokkal a tél érkezése előtt meg kellett teremteni.
Az emberi test önmagában meglehetősen rosszul viseli az extrém hideget. Nincs vastag bundánk vagy jelentős zsírrétegünk, ezért a megfelelő ruházat létfontosságú volt. Az állatbőrök egyszerű magunkra terítése valamennyi védelmet nyújthatott, de a szél könnyen bejutott a rések között. Az igazi változást az jelentette, amikor az emberek már formára tudták vágni és össze tudták varrni a bőröket.
Ehhez egy látszólag jelentéktelen eszköz kellett: a csontból vagy elefántcsontból készített, lyukkal ellátott tű. Segítségével már olyan ruhadarabokat lehetett készíteni, amelyek követték a test vonalát, a csuklónál is zártak voltak, és meleg levegőt tartottak a bőr közelében. Egy néhány centiméteres eszköz így alapvetően változtathatta meg az ember alkalmazkodási lehetőségeit a szélsőséges hideghez.
A tűz nélkülözhetetlen volt a melegedéshez, a főzéshez és a túléléshez, ám nem feltétlenül lehetett mindig egyszerűen újragyújtani. Ezért a parazsat életben tartották és magukkal vihették. Egy izzó széndarabot például nedves mohával szigetelve hosszabb időn keresztül meg lehetett őrizni. Ilyenkor egyetlen parázs elvesztése komoly veszélyt jelenthetett. Ha kialudt, az adott csoport fény, meleg és a főzés lehetősége nélkül maradhatott a fagyos éjszakában. Így olykor nem a legerősebb vadász, hanem az a személy végezte az egyik legfontosabb feladatot, aki képes volt órákon át életben tartani a tüzet.
A jégkorszak bizonyos területein sem megfelelő fa, sem könnyen felhasználható kő nem állt rendelkezésre. Az emberek ezért abból építkeztek, amit a környezetük kínált. Egyes helyeken hatalmas állatok csontjaiból emeltek menedékeket. Bordákból, koponyákból és agyarakból alakították ki a szerkezetet, a réseket pedig állatbőrökkel, gyeptéglákkal és más rendelkezésre álló anyagokkal zárták le. Még a havat is felhasználhatták szigetelésként: a benne rekedt levegő segített megtartani a meleget. A mai ember számára hátborzongatónak tűnhet egy hatalmas állat csontjai között aludni, számukra azonban mindez egyszerűen egy jól használható menedéket jelentett.
A tél nemcsak az embert, hanem az egész környezetet próbára tette. A növényzet visszahúzódott, az állatok eltűnhettek vagy lefogyhattak, a fagyott talajt pedig nehéz volt megmunkálni. A túlélés ezért már hónapokkal korábban eldőlhetett.
A húst csíkokra vághatták és kiszáríthatták vagy füstölhették, hogy minél tovább eltartható legyen, az állati zsiradék pedig rendkívül koncentrált energiaforrást jelentett. A fagyott talajt természetes hűtőként is használhatták az élelmiszer tárolására. Ha azonban ősszel túl kevés élelmet sikerült félretenni, annak következményei csak hónapokkal később váltak nyilvánvalóvá.
A genetikai kutatások arra utalnak, hogy a jégkorszak során Európa és Ázsia emberi populációi súlyos szűk keresztmetszeteken mentek keresztül: egyes időszakokban jelentősen visszaesett a népesség. Hogy ebben pontosan mekkora szerepet játszottak a szélsőséges hideg időszakok, az éhezés, a betegségek vagy az elszigetelt közösségek sérülékenysége, arról továbbra is folyik a tudományos vita. A túlélésben azonban nem feltétlenül csak az egyéni erő vagy állóképesség számított.
A régészeti lelőhelyeken olyan kagylókat, gyöngyöket és kőeszközöket is találtak, amelyek eredeti lelőhelyüktől hatalmas távolságra kerültek elő. Mindez arra utal, hogy a különböző embercsoportok között kiterjedt kapcsolati hálózatok működhettek. Az eszközök és nyersanyagok egyik közösségtől a másikhoz kerülhettek, akár olyan távolságokon keresztül is, amelyeket ma is komoly kihívás lenne gyalog megtenni. Ezeknek a kapcsolatoknak különösen nehéz időszakokban lehetett óriási jelentőségük. Egy éhező csoport számára ugyanis az is életmentő lehetett, ha egy másik közösség befogadta és megosztotta vele az élelmét.
A jégkorszak túlélése tehát nem pusztán azon múlt, ki bírta jobban a hideget. Ruhát kellett készíteni, életben kellett tartani a tüzet, menedéket építeni, hónapokra elegendő élelmet félretenni és kapcsolatokat kialakítani más közösségekkel. A mai fűtött lakások és télen is teli élelmiszerboltok mögött több tízezer évnyi alkalmazkodás áll. Őseink sikere pedig talán éppen abban rejlett, hogy a legkeményebb körülmények között sem kizárólag egyedül próbáltak boldogulni.
Olvasd el ezt is!