Egyetlen éjszaka alatt több mint 1700 emberrel végzett a gyilkos tó

A Nyos-tó Kamerun északnyugati részén, egy vulkanikus területen fekszik. Mintegy 1,9 kilométer hosszú és 1,2 kilométer széles, legmélyebb pontja pedig megközelíti a 210 métert. Medencéje egy régi vulkáni robbanás nyomán alakult ki, majd az évszázadok során megtelt vízzel.

A tó környékéhez régóta baljós történetek kapcsolódtak. A helyi hagyományok szerint a tavakban veszélyes szellemek élhettek, amelyek időnként halált hoztak a part közelében élőkre. Egyes közösségek ezért inkább a magasabban fekvő területeken telepedtek le. A 20. században azonban egyre többen költöztek a tóhoz közeli, termékeny völgyekbe, ahol földműveléssel és állattartással foglalkoztak.

A tragédia estéjén többen tompa morajlást hallottak a tó felől. Néhány túlélő fehéres ködről és hirtelen támadt erős szélről számolt be, majd elveszítette az eszméletét. A legtöbb áldozatnak azonban esélye sem volt felismerni a veszélyt, sokan álmukban haltak meg.

Másnap a tó korábban kék vize vörösesbarnára változott, a felszínén növényzet és törmelék úszott. A közeli településeken egész családokat találtak holtan az ágyaikban vagy az udvarokon. Az utak mentén emberek, szarvasmarhák, kecskék és madarak tetemei feküdtek, miközben a házakon és a földeken nem látszott külső pusztítás.

A helyszínre érkező mentők először attól tartottak, hogy járvány, vegyi fegyver vagy vulkánkitörés történt. A sértetlen épületek és a látható sérülések nélküli holttestek miatt még egy titkos neutronbomba-kísérlet híre is elterjedt. A tudományos vizsgálatok azonban hamarosan sokkal meglepőbb magyarázathoz vezettek.

A Nyos-tó mélyén hosszú idő alatt hatalmas mennyiségű szén-dioxid oldódott fel. A gáz a tó alatt húzódó vulkanikus kőzetekből szivárgott fel, majd a víz nyomása alatt az alsó rétegekben maradt. A vízoszlop tartós rétegződése megakadályozta, hogy a mélyben összegyűlt szén-dioxid fokozatosan a légkörbe távozzon.

A rendszer leginkább egy felrázott, de még lezárt szénsavas palackhoz hasonlított. Amíg a mélyben uralkodó nyomás a vízben tartotta a gázt, a tó nyugodtnak látszott. Amikor azonban a mélyből származó víz valamilyen okból felfelé indult, a csökkenő nyomás miatt buborékok képződtek. Ezek további vizet húztak magukkal, így egy önmagát erősítő folyamat indult el, és rövid idő alatt óriási mennyiségű szén-dioxid tört a felszínre. Ezt a ritka jelenséget limnikus kitörésnek nevezik.

A folyamat közvetlen kiváltó oka máig nem teljesen biztos. Felmerült, hogy földcsuszamlás, lehűlés vagy a vízrétegek természetes instabilitása indíthatta el. A korábban gyakran emlegetett sziklaomlás lehetséges magyarázat, de nem tekinthető bizonyított ténynek.

Mivel a felszabaduló szén-dioxid nehezebb a levegőnél, nem emelkedett azonnal magasra. Sűrű, láthatatlan rétegként zúdult le a tó körüli völgyekbe, kiszorítva az oxigént. Az emberek és az állatok rövid idő alatt elvesztették az eszméletüket, majd megfulladtak. A magasabban fekvő települések lakói részben azért menekülhettek meg, mert a gáz a mélyebb területeken gyűlt össze.

A tó vörös elszíneződését a mélyből felkavart, vasban gazdag víz okozta. Amikor ez a felszínre jutott és oxigénnel érintkezett, a vas oxidálódott, vöröses árnyalatot adva a tónak. A part menti növényzetben megfigyelt sérülések pedig arra utaltak, hogy a gázkitörés jelentős vízmozgással is járt.

A Nyos-tó esete nem volt teljesen előzmény nélküli. Két évvel korábban, 1984-ben a mintegy száz kilométerrel délebbre fekvő Monoun-tónál egy hasonló szén-dioxid-kibocsátás 37 ember halálát okozta. A két katasztrófa után vált világossá, hogy bizonyos mély vulkáni tavak hatalmas mennyiségű oldott gázt képesek felhalmozni.

A veszély ráadásul a kitörés után sem szűnt meg. A vulkanikus eredetű szén-dioxid továbbra is beszivárgott a Nyos-tó mélyébe, így idővel ismét veszélyes nyomás alakulhatott volna ki. A kutatók ezért olyan csőrendszert terveztek, amely ellenőrzött módon vezeti a felszínre a mélyben található gázzal telített vizet.

Az első állandó csövet 2001-ben helyezték üzembe. Amint megindították benne a víz áramlását, a csökkenő nyomás miatt kiváló szén-dioxid önmagát fenntartó vízsugarat hozott létre. Később további két csövet telepítettek, mivel az első önmagában nem tudta elég gyorsan csökkenteni a tó gáztartalmát. A módszert a Monoun-tónál is alkalmazták.

A Nyos-tó tragédiája alapjaiban változtatta meg a vulkanikus tavakról alkotott tudományos képet. A limnikus kitörés addig alig ismert jelenség volt, azóta azonban a veszélyes tavakat rendszeresen vizsgálják, a környező településeken pedig riasztási és menekülési terveket dolgoztak ki.

A világon kevés olyan tavat ismerünk, amely hasonló mennyiségű gázt képes felhalmozni. A legnagyobb figyelem ma a Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán fekvő Kivu-tóra irányul, amelynek mélyén szén-dioxid és metán is található. A partján több millió ember él, ezért a vízrétegek stabilitását és a gázkitermelés hatásait folyamatosan ellenőrzik.