Ez történt valójában a viktoriánus elmegyógyintézetek falai között

A viktoriánus korban a mentális betegségeket még nem értették pontosan. A „őrültség” fogalma rendkívül tág volt: ugyanabba a kategóriába sorolhatták a súlyos pszichiátriai állapotokat, a bénító gyászt, az alkoholizmust vagy akár a társadalmi normáktól való eltérést is. Nők kerülhettek intézetbe „hisztéria” miatt, ami valójában gyakran érzelmi megterhelést vagy elégedetlenséget jelentett. Férfiakat a munkavesztés utáni depresszió, gyerekeket epilepszia miatt zárhattak be. A döntés sokszor a család kezében volt, és a bekerülés után a szabadulás esélye minimálisra csökkent.

Fontos hangsúlyozni, hogy ekkor, tehát a 19. század elején reformerek kezdték szorgalmazni a nagy, kifejezetten mentális betegségek kezelésére létrehozott intézmények kialakítását. Ezt az elképzelést „morális kezelésnek” nevezték: azt hitték, hogy a szabályozott napirend, a nyugodt környezet és a fegyelem visszaállíthatja a „rendetlen” elmét. Ennek jegyében Európa-szerte hatalmas épületeket építettek, amelyek saját világként működtek: a betegek ott éltek, dolgoztak és sokszor ott is haltak meg. A pácienseket különböző kategóriákba sorolták. A „nyugodtabbnak” ítélteket enyhébb körülmények között tartották, a „veszélyesnek” vagy „gyógyíthatatlannak” minősítetteket zárkába vagy szigorúbb felügyelet alá helyezték.

A körülmények sok helyen embertelenek voltak. A túlzsúfoltság általánossá vált, egyes intézetekben a tervezett kapacitás többszörösét helyezték el. A higiénia hiánya, az alultápláltság és a fizikai erőszak nem volt ritka. A napi rutin monotonitása, az állandó felügyelet és a szabadság teljes hiánya sok beteget teljesen megtört. A kezelések jelentős része ma már kifejezetten kegyetlennek számítana. A testi korlátozás – szíjak, kényszerzubbonyok, rögzítőszékek – mindennapos volt. Az úgynevezett „nyugtató székbe” órákra vagy akár napokra is leköthették a beteget. A cél a kontroll volt, nem feltétlenül a gyógyítás.

A kor orvosi gondolkodását még mindig erősen befolyásolta az úgynevezett testnedv-elmélet, amely szerint a betegségek a szervezetben található „nedvek” egyensúlyának felborulásából erednek. Ennek megfelelően alkalmaztak vércsapolást, hashajtókat, hánytatást vagy speciális diétákat. Ezek a kezelések sokszor inkább gyengítették a beteget, mintsem segítették volna a felépülést. A vízterápiát is széles körben használták. Enyhébb formában hosszú, langyos fürdőket jelentett, súlyosabb esetekben viszont hideg vízzel való sokkolást. Az ilyen beavatkozások határvonala gyakran elmosódott a terápia és a büntetés között.

A korban elterjedt volt például a koponyaformák vizsgálata, amellyel a személyiségjegyeket próbálták magyarázni, vagy az a nézet, hogy a mentális betegségek öröklődnek, és a társadalmi „leépülés” jelei. Különösen a nőket érintették ezek az elképzelések. A „hisztéria” diagnózisa alatt leggyakrabban olyan viselkedést értettek, amely egyszerűen eltért a kor elvárásaitól.

A viktoriánus elmegyógyintézetek története végül a változásról is szólt. A túlzsúfoltság, a visszaélések és a rossz körülmények egyre több kritikát váltottak ki, és fokozatosan megindultak a reformok. A pszichiátria lassan elmozdult a pusztán testi beavatkozásoktól a pszichológiai megközelítések felé. Mégis, ezek az intézmények mély nyomot hagytak a társadalom gondolkodásában. A mentális betegségekhez kapcsolódó stigma, a kényszerkezelés kérdése vagy a betegek jogainak dilemmája mind visszavezethető erre az időszakra.