Ezért volt olyan jellegzetes a középkori szerzetesek frizurája

A tonzúra hajviselet a 4-5. század közt jelent meg. A szó a latin tonsura kifejezésből ered, jelentése „vágás” vagy „nyírás”, és a középkori katolicizmusban alkalmazott, 1972-ben pápai rendelettel megszüntetett gyakorlatot jelölte. Eredetileg a görög és római kultúrában a rabszolgaság jele volt, később viszont szimbolikusan a világi divattól való elfordulást, a vallási odaadást vagy a gyász kifejezését jelentette.

A 7-8. században három formáját ismerték: a keleti tonzúrát, amikor az egész fejet leborotválták; a kelta változatot, amely valószínűleg a fültől fülig vagy háromszög alakban a homloktól kezdve hátrafelé nyírt haj volt; és a római tonzúrát, amely a fejtető közepének leborotválását jelentette, koronára emlékeztető formában.

A kelta tonzúra fokozatosan eltűnt, miután a 6. század végén a pápa misszionáriusokat küldött a Brit-szigetekre. A kelta egyház saját, jellegzetes frizurával rendelkezett, amely eltért a római katolikus gyakorlatoktól. A római egyház ezt a különbséget elítélte, és a hajviseletet a pogánysághoz vagy a hataloméhes Simon mágus követéséhez kötötte. Végül be is tiltották, és a helyi szerzeteseket arra kényszerítették, hogy a római tonzúrát viseljék, ezzel jelképezve az egyház egységét és tekintélyét.

Ma egyes katolikus rendek pápai engedéllyel továbbra is tonzúrát viselnek, de maga a hajviselet már nem kötelező. Az ortodox egyházban, a buddhizmusban, a hinduizmusban, valamint az iszlámban is alkalmazzák, mint a világi javaktól való elfordulás és az alázat jele.

A tonzúra nem csak vallási jelkép volt: a világi hatalomban is fontos szerepet kapott. Egyes európai uralkodóknál, például a meroving királyoknál a frizurát politikai eszközként alkalmazták, az alkalmatlan vagy trónfosztott uralkodót gyakran szerzetesrendekbe száműzték és haját is levágták. Hasonló gyakorlat volt megfigyelhető a Bizánci Birodalomban is, ahol a 8. századtól a trónfosztott császárokat tonzúrával száműzték, ráadásul gyakran meg is csonkították őket.