Ezért néznek ki olyan csúnyán a kisbabák a középkori festményeken
Középkori festményeken gyakori, hogy a csecsemők arca idősebb férfiakra emlékeztet. Ennek háttere nem a művészek ügyetlenségében keresendő, sokkal inkább teológiai, filozófiai és kulturális okokban.
Ha megnézünk egy, az 5. és 13. század között készült csecsemőábrázolást, korántsem aranyos, telt arcú babákat látunk majd viszont. Sokakat megjelenésük inkább középkorú férfiakra emlékeztet, ráncos homlokuk, komor arckifejezésük és kopaszodó fejük miatt.
A középkorban a képeknek didaktikus szerepük volt: sokszor ezek segítségével tanították a híveket a Biblia történeteire és a keresztény tanításokra. Ez különösen fontos volt egy olyan korban, amikor az emberek többsége nem tudott olvasni.
A legtöbb gyermekábrázoláson a kis Jézus látható. A középkori keresztény gondolkodásban széles körben elfogadott volt, hogy Isten változatlan és örökké ugyanaz marad. Mivel hitük szerint Jézus Krisztus Isten megtestesülése, a művészek úgy igyekeztek érzékeltetni ezt a tanítást, hogy a gyermek Jézust nem tipikus csecsemőként, hanem „kis emberként” (latinul: homunculus) ábrázolták.
A változás a reneszánsz idején, a 14. század környékén érkezett el, amikor a művészek a realista ábrázolásra helyezték a hangsúlyt. Már a középosztályba tartozók is megengedhették maguknak, hogy portré készéljön a családjukról, és ebben a kontextusban már sokkal helyénvalóbb volt a realizmus.
A klasszikus görög és római minták, valamint az anatómiai megfigyelések segítették a művészeket abban, hogy a babákat idealizált, de felismerhető csecsemőként ábrázolják. Ezzel párhuzamosan a gyerekekhez való társadalmi hozzáállás is változott. Már nem „félkész felnőttként”, hanem ártatlan, önálló emberi lényként tekintettek rájuk.
Olvasd el ezt is!