A középkorban a legtöbb ember nem tudta magáról, hány éves
A középkori emberek egyáltalán nem úgy tekintettek az időre, mint ahogyan azt manapság tesszük: inkább egy folyamatosan mozgó, vallási, természeti és hatalmi rendszerekhez igazodó fogalomként értelmezték. Nem véletlen, hogy gyakran még azt is nehéz volt megmondani, pontosan hanyadika van, vagy épp ki hány éves.
A középkori Európában az emberek többsége vidéken élt, életüket az évszakok váltakozása, az árapály, valamint a hold és a csillagok mozgása határozta meg. A papság és a szerzetesek ezzel szemben szigorúan szabályozott napirend szerint éltek, amelyet az egyházi naptár és az imaidők osztottak fel. Napórák, asztrolábiumok, később pedig mechanikus órák segítették őket, mégis meglepően nehéz volt pontos dátumokat rögzíteni.
Erre jó példa Oroszlánszívű Richárd krónikája, amely olyan jelöléseket használ, mint „április kalendáinak harmadik napja” vagy „május nónáinak harmadik napja”. Ezek a római naptár hagyományaira épültek, ahol a hónap elejét a kalendák, közepét az idusok, a kettő közti időt pedig a nónák jelölték, a napokat pedig visszafelé számolták. Ráadásul egy hónap kalendái valójában az előző hónap végére estek, ami tovább bonyolította a helyzetet.
Az év kezdete sem volt egységes. Angliában 1155 és 1752 között a naptári év március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján indult, miközben az állami pénzügyek szempontjából szeptember 29-én, Szent Mihály napján kezdődött. Más városok és országok egészen eltérő rendszereket használtak, így előfordulhatott, hogy ugyanaz a nap Angliában 1366-nak, Pisában 1367-nek, Velencében pedig ismét 1366-nak számított.
A helyzetet tovább nehezítette, hogy sokan nem Krisztus születésétől számolták az éveket, hanem az uralkodó trónra lépésétől. Egy eseményt például így „II. Richárd uralkodásának tizenegyedik évében” rögzítettek, miközben az év napjait továbbra is egyházi ünnepekhez kötötték. Érdekesség, hogy a középkorban nem mindenki volt vallásos, sőt, kezdett egy olyan nézőpont is elterjedni, miszerint az embereket semmi sem várja haláluk után.
A korszakban a percek fogalma sem létezett. Az órákat napkeltétől számolták, és a nappalt, valamint az éjszakát egyaránt tizenkét részre osztották. Ez azt jelentette, hogy az órák hossza évszakonként és földrajzi helyenként változott: Norvégiában télen egy óra alig fél óráig tartott, míg Nápolyban közel ötven percig. A szerzetesek napját nyolc imaóra tagolta, és a harangok hangja jelezte az idő múlását.
A legtöbb középkori ember még a saját születési dátumát sem tudta. A parasztok inkább az évszakokhoz, ünnepekhez és az uralkodó regnálási éveihez igazították életük eseményeit. Nem az számított, hány évesek, hanem hogy elég idősek-e ahhoz, hogy dolgozzanak, tanuljanak, házasodjanak vagy családot alapítsanak. Az idő így nem számokban, hanem élethelyzetekben létezett.
Olvasd el ezt is!