Ma is fázunk, de a középkorban a tél teljesen más szinten volt embert próbáló

A helyzetet tovább súlyosbította az úgynevezett kis jégkorszak, amely nagyjából 1300 és 1870 között hidegebb, kiszámíthatatlanabb időjárást hozott Európába. A hosszú, sötét telek idején a fagy nemcsak a földeket tette terméketlenné, hanem a mindennapi élet minden szintjét áthatotta.

A legtöbb parasztház ráadásul rosszul szigetelt volt: fából, vesszőfonatból és agyagos tapasztásból épültek, gyakran földhalmokra emelve, hogy valamennyire bent tartsák a meleget. A ház központja a tűzhely volt, amely egyszerre szolgált fűtésre és főzésre. Kémények híján a füst gyakran csak a tetőnyílásokon távozott, a lakótérben pedig állandóan ott ült a korom. Sok házban az emberek és az állatok – tehenek, sertések, baromfik – egy fedél alatt éltek, az állatok testhője ugyanis számottevő meleget adott. Ez kényelmesnek aligha volt mondható, de a téli túléléshez ez is hozzátartozott.

Az északi területeken, például Skandináviában a házakban kövekkel bélelt tűzhelyek segítették a hő egyenletes eloszlását, a vikingek pedig kezdetleges sílécekkel közlekedtek a hóban. Délebbre azonban a kemény telek megbénították a mindennapokat: befagytak a folyók, hónapokig állt a hó, egész városrészek váltak megközelíthetetlenné. A korabeli krónikák szerint a 14. században előfordult, hogy a Rajna hetven napig jégpáncél alatt állt, Itáliában pedig háztetőkről kellett eltakarítani a hatalmas hóréteget, nehogy az épületek összeomoljanak.

A hideg ellen réteges öltözködéssel védekeztek. A len alsóruhák fölé vastag, nehéz gyapjú került, amely ugyan szúrós volt, de jól tartotta a meleget. A tehetősebbek prémmel bélelt ruhákat viseltek, míg a szegényebbek nyúlbőrt használtak. Kézmelegítők, izzó parázs fölött felhevített kövek, vászonba csavart téglák kerültek az ágyba – ezek voltak a középkor forró vizes palackjai.

A túlélés azonban nemcsak a melegen múlt, hanem az arra való felkészülésen is. Ez a folyamat már tavasszal elkezdődött: az emberek tűzifát gyűjtöttek, az őszi termést pedig sózással, füstöléssel, szárítással vagy savanyítással tartósították. Gabonából kásák és levesek készültek, a tejből vaj, sajt és savanyított tejtermékek. Ha elfogytak a készletek, nem maradt tartalék. Nem véletlen, hogy az éhínségek rendszeresen visszatértek, nagyjából húszévente. A legsúlyosabb, az 1315 és 1317 közötti nagy éhínség milliókat érintett, és Európa csak évekkel később tudott magához térni belőle.

A tél mégsem jelentett teljes mozdulatlanságot. Amikor a napi teendők elcsendesedtek, a közösségek történetmeséléssel, fonással, játékokkal töltötték az időt. Sakkoztak, kockáztak, a befagyott tavakon korcsolyáztak, a hóban játszottak – ezek a pillanatok adtak némi könnyebbséget egy alapvetően kegyetlen évszakban.