Távol a fényűzéstől – ilyen volt az élet a középkori kastélyokban

A középkori Európában a vízvezetékrendszer még csak vágyálom volt. A vécé egy hosszú deszkapad volt egymás mellett kivágott lyukakkal, amin egyszerre többen intézték a dolgukat, a szenny pedig egy hatalmas gödörbe hullott a kastély falain belül – mivel nem létezett csatornarendszer, a bűz állandóan jelen volt. A fürdés ritka és macerás eseménynek számított: a nemesek időnként fakádban mosakodtak, a szolgáknak viszont általában még erre sem volt lehetőségük.

A kastélyokban zsúfoltság uralkodott, hiszen több generáció élt együtt, akik temérdek szolgát foglalkoztattak. A kőfalak közötti szobák gyakran hidegek, sötétek és nyirkosak voltak, ami ideális táptalaj volt a betegségeknek. Emellett a rágcsálók is jelen voltak a hétköznapokban, így a különféle fertőzések és járványok kifejezetten gyakorinak számítottak.

A kastélyok padlóit szalmával, náddal és illatos növényekkel szórták fel, ezek szívták fel a kiömlött ételt, zsírt és állati ürüléket. A konyhákban nyílt lángon főztek, ami a faépületek és a rengeteg szalma miatt állandó tűzveszélyt jelentett.

A könyvekből és filmekből ismert hatalmas lakomák valóban léteztek, de erősen hierarchikus rendben zajlottak. A nagyteremben mindenki rang szerint ült: a kastély ura és felesége elől, a vendégek mögöttük, a szolgák pedig a terem végében, jóval egyszerűbb ételekkel – a parasztok többsége pedig be sem tehette a lábát az épületbe. Az alkoholfogyasztás mindennaposnak számított – részben azért, mert a víz gyakran szennyezett volt, részben pedig azért, mert a körülmények elviseléséhez jól jött egy korsó sör vagy bor.