A történet 1965 júniusában kezdődött Tonga fővárosában, Nukuʻalofában. Hat bentlakásos iskolába járó fiú megelégelte a szigorú szabályokat, és elhatározta, hogy elhagyja a szigetországot. Tervük az volt, hogy elhajóznak Fidzsire, esetleg egészen Új-Zélandig. Ehhez engedély nélkül elvittek egy helyi halászhoz tartozó, nagyjából hétméteres vitorlást. Az útra azonban szinte egyáltalán nem készültek fel. Mindössze néhány banánt, kókuszdiót és egy kis főzőeszközt vittek magukkal, térképük és iránytűjük sem volt.
Nem sokkal az indulás után elaludtak a hajón, éjszaka pedig vihar csapott le rájuk. A szél elszakította a vitorlát, a kormánylapát használhatatlanná vált, a fiúk pedig teljesen elveszítették az irányítást a hajó felett. Nyolc napon keresztül sodródtak a nyílt óceánon. Ivóvizük alig volt, az esővizet kókuszhéjakban gyűjtötték össze, és gondosan elosztották egymás között. Végül egy szigetet pillantottak meg a távolban. Ez volt ʻAta, Tonga egyik lakatlan, vulkanikus eredetű szigete.
ʻAta meredek sziklafalaival és sűrű növényzetével korántsem számított barátságos menedéknek. A fiúk azonban nagy nehézségek árán kijutottak a partra, ahol újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Kezdetben egy barlangban húzták meg magukat, és tengeri madarakkal, tojásokkal, valamint összegyűjtött esővízzel próbálták fenntartani magukat. Hamar felismerték, hogy csak akkor maradhatnak életben, ha együttműködnek.
Párokra osztották magukat, és beosztást készítettek a legfontosabb feladatokra. Felváltva gondoskodtak az élelemről, a főzésről és a tábor körüli teendőkről, hogy senkire se háruljon aránytalanul nagy teher. Néhány hónap elteltével feljutottak a sziget magasabban fekvő részére, ahol egy régen elhagyott település maradványaira bukkantak.
A korábbi lakók után banán, taró és elvadult tyúkok maradtak a területen. Ezek új, megbízhatóbb élelemforrást jelentettek a fiúknak, akik idővel veteményest alakítottak ki, és esővízgyűjtő helyeket is készítettek. Az egyik legfontosabb eredményük az volt, hogy sikerült tüzet gyújtaniuk. A lángot ezután folyamatosan táplálták, és beszámolójuk szerint több mint egy éven át egyszer sem hagyták kialudni.
A túléléshez nemcsak élelemre és vízre volt szükségük, hanem arra is, hogy megőrizzék testi és lelki egészségüket. A fiúk egyszerű sportolásra alkalmas helyet alakítottak ki, és a rendelkezésükre álló anyagokból hangszert is készítettek. Esténként zenéltek, énekeltek, és saját dalokat szereztek.
Természetesen közöttük is előfordultak konfliktusok, de ezek kezelésére külön szabályt vezettek be. Ha ketten összevesztek, egy időre a sziget különböző részeire vonultak, hogy lehiggadjanak. Ezután visszatértek a többiekhez, és igyekeztek rendezni a nézeteltérést. Az összetartásuk egy súlyos baleset során is megmutatkozott. Egyikük lezuhant egy szikláról, és eltörte a lábát. Társai ágakkal rögzítették a sérült végtagot, átvállalták a feladatait, és gondoskodtak róla, amíg felépült.
Bár megpróbáltak tutajjal eljutni a szigetről, az alkalmatlan jármű hamar szétesett a hullámok között, így vissza kellett térniük a táborukba. Az idő közben telt, a külvilág pedig semmit sem tudott róluk. Családjaik végül halottnak hitték őket, és már a temetésüket is megtartották.
1966. szeptember 11-én egy ausztrál hajóskapitány, Peter Warner hajózott el ʻAta közelében. Warner új halászterületeket keresett, amikor észrevette, hogy a lakatlannak hitt sziget növényzetén égésnyomok láthatók. Nem sokkal később egy hosszú hajú fiú ugrott a vízbe a sziklákról, és a hajó felé kezdett úszni. Hamarosan a többiek is követték.
A kapitány először gyanakodva fogadta őket, de a fiúk angolul elmagyarázták, hogy Tongáról származnak, és több mint egy éve eltűntek. Warner rádión keresztül felvette a kapcsolatot Tonga fővárosával, és bediktálta a nevüket. A vonal másik végén megdöbbentek: a hat fiút már régóta halottnak hitték. A kapitány végül mindannyiukat a fedélzetre vette, és biztonságba helyezte őket. A kamaszok több mint egy évnyi elszigeteltség után viszonylag jó fizikai állapotban kerültek elő.
A történet azonban a megmenekülésükkel még nem ért véget. Amikor a fiúk visszatértek Tongára, a hatóságok őrizetbe vették őket, mivel az indulásukhoz használt hajót annak tulajdonosa engedélye nélkül vitték el. Peter Warner ekkor ismét közbelépett. Megállapodott egy ausztrál televíziós stábbal a történetük megfilmesítéséről, a bevételből pedig kártalanították a hajó tulajdonosát. Ezt követően a vádakat ejtették, Warner pedig munkát ajánlott a fiúknak a saját halászhajóján.
A különleges történet évtizedeken keresztül kevéssé volt ismert a világban. 2020-ban Rutger Bregman holland történész és író ismét szélesebb figyelmet irányított rá, amikor a hat tongai fiú sorsát William Golding A Legyek Ura című regényével állította szembe.
Golding történetében a lakatlan szigetre került gyerekek közössége fokozatosan széthullik, és erőszakba torkollik az együttélésük. A tongai fiúk ezzel szemben éppen az együttműködésnek, a közös szabályoknak és az egymás iránti felelősségnek köszönhették a túlélésüket. Történetük arra emlékeztet, hogy még a legszélsőségesebb körülmények között sem törvényszerű az emberi közösségek széthullása.
(Nyitókép)
Olvasd el ezt is!