A 16. század első felében, alig néhány évtizeddel Kolumbusz Kristóf 1492-es felfedezőútja után a Karib-tenger már fontos útvonallá vált a spanyol hajók számára. A térség azonban kiszámíthatatlan és veszélyes útvonalnak számított. A pontatlan térképek, a sekély vizek és a felszín alatt megbújó zátonyok könnyen végzetessé tehettek egy-egy utat, különösen azokon a részeken, amelyeket a tapasztalt tengerészek is igyekeztek elkerülni.
Éppen egy ilyen veszélyes térségben szenvedett hajótörést valamikor az 1520-as években egy spanyol tengerész, Pedro Serrano. A katasztrófa pontos körülményei nem ismertek, a fennmaradt beszámolók szerint azonban a hajó megsemmisült, a fedélzeten tartózkodók közül pedig Serrano volt az egyetlen, aki életben maradt. A férfi végül úszva elért egy apró, szinte teljesen kopár földdarabot, amelyet ma a Serrana-zátonnyal azonosítanak.
A hely aligha kínált ideális körülményeket a túléléshez. Nem voltak fák, növényzet vagy édesvízforrások, és kezdetben tüzet sem tudott gyújtani. Serrano ezért abból élt, amit a tenger biztosított számára: kagylókat, rákokat és teknősöket fogyasztott, az esővizet pedig teknőspáncélokban gyűjtötte össze. A tüzet állítólag úgy sikerült meggyújtania, hogy a tengerfenékről megfelelő köveket keresett, majd azokat a késével ütötte össze. A láng életben tartása legalább ekkora feladatot jelentett, ezért Serrano uszadékfát, kiszáradt tengeri növényeket és minden éghető törmeléket összegyűjtött, amit a víz a partra sodort.
Serrano a történet szerint három évet töltött teljesen egyedül, amikor egy újabb hajótörött érkezett a szigetre. A találkozás azonban korántsem úgy alakult, ahogy várnánk. Évek óta egyikük sem látott embert, Serrano külsejét pedig addigra teljesen megváltoztatta a szigeten töltött idő. Ruhái rég szétmállottak, haja és szakálla pedig a derekáig ért. Amikor a két férfi meglátta egymást, mindketten megrémültek, és először azt hitték, hogy maga az ördög áll előttük.
Csak akkor nyugodtak meg, amikor vallásos szövegeket kezdtek hangosan idézni egymásnak, bizonyítva, hogy mindketten keresztény emberek. Ezután együtt folytatták a túlélést és megosztották a feladatokat, őrizték a tüzet, élelmet kerestek és figyelték a tengert. Újabb négy év telt el, mire egy hajó végre észrevette a füstöt, és csónakot küldött értük. Serrano így összesen körülbelül hét évet tölthetett a szigeten. Társa azonban nem jutott haza, a beszámolók szerint a visszaúton meghalt.
A Pedro Serranóról szóló beszámolót az állítólagos események után sokkal később, 1609-ben jegyezte le Inca Garcilaso de la Vega. Ráadásul ő sem közvetlenül Serranótól hallotta a történteket, hanem állítólag egy olyan embertől, aki ismerte a tengerészt. Emiatt már a legkorábbi fennmaradt változat hitelessége is kérdéseket vet fel. A történészek munkáját tovább nehezíti, hogy ugyanebből a korszakból fennmaradt egy másik, feltűnően hasonló történet is.
Eszerint egy Maestre Joan nevű tengerész 1528-ban szenvedett hajótörést ugyanazon a vidéken. Társaival egy szinte teljesen kopár szigeten rekedt, ahol tengeri állatok segítségével maradtak életben. Az egyik hajótörött a beszámoló szerint idővel megőrült, és saját karját kezdte harapni, sebeibe pedig később belehalt. Joan végül nyolc évet töltött a szigeten, mielőtt 1536-ban társaival együtt megmentették. A két történet közötti hasonlóság annyira feltűnő, hogy máig nem világos, két külön hajótörésről van-e szó, vagy Pedro Serrano később híressé vált legendája valójában Maestre Joan történetéből nőtt ki. Biztos válasz valószínűleg már soha nem lesz – ami csak még furcsábbá teszi a Karib-tenger egyik leghíresebb túlélőtörténetét.
Olvasd el ezt is!