Teljes sötétség októbertől márciusig: ilyenek a hétköznapok a világ legészakibb városában
A világ egyik legszélsőségesebb környezetében, a sarkkörön túl fekvő Longyearbyen városában a hétköznapok egészen máshogy telnek, mint bárhol máshol Európában. Itt hónapokon át nem kel fel a Nap, télen a hőmérséklet rendszeresen mínusz húsz fok alá süllyed, míg nyáron hónapokig szinte folyamatos a világosság. A település a norvég fennhatóság alá tartozó Spitzbergákon fekszik, nagyjából 1300 kilométerre az Északi-sarktól.
Longyearbyen a szigetvilág legnagyobb városa, körülbelül 2500 lakóval. Több mint 50 nemzet polgárai élnek itt, és a mindennapokban az angol legalább annyira természetes, mint a norvég. Ennek oka részben az, hogy a Spitzbergák (norvégul Svalbard) sajátos szabályok szerint működik: a szigetcsoport elvileg nyitott, és bármely ország állampolgára élhet és dolgozhat itt vízum nélkül, de a táj ettől még nem lesz barátságosabb.
A város határában jegesmedvék élnek, és nagyjából háromezer példány osztozik a szigetcsoporton a helyiekkel. Emiatt itt teljesen más súlya van a döntéseknek, főleg, ha valaki elhagyja a települést. A vadonban túrázáshoz, kempingezéshez fegyvert kell vinni, és a helyiek úgy beszélnek erről, mint a mindennapi felelősség részéről: a felszerelésnek működnie kell, tudni kell használni, és semmit nem lehet félvállról venni, mert a hibák következményei gyorsan végzetesek lehetnek.
Igazán különlegessé azonban az teszi a fagyos várost, hogy októbertől február közepéig nincs sem napfény, sem pedig valódi nappal. Ilyenkor könnyen felborul a bioritmus, sokan arról beszélnek, hogy a sötét évszak felerősíti a depressziós tüneteket, és a napok egyszerűen összefolynak. Néhányan a saját napirendjükön is változtatnak: később fekszenek, később kelnek, hiszen odakint úgyis folyamatosan „éjszaka” van, csak épp a boltok nyitvatartása emlékeztet arra, hogy a társadalom mégis nappalokban gondolkodik. Közben a nyár sem mindenkinek könnyű: április végétől augusztus végéig négy hónapnál is hosszabb időn át szinte állandó a világosság, és van, akit épp ez visel meg, mert nehezebben alszik, és az alváshiány ingerlékennyé teszi.
A mindennapok is komoly kihívások elé állítják az itt élőket: a városban egyetlen szupermarket van, az árak magasak, és hiába lehet néha még trópusi gyümölcsöt is kapni, ha valami elfogy, könnyen hetekig üresen marad a polc, ugyanis friss utánpótlást szállító hajó nagyjából tíznaponta érkezik. A helyi gazdaság sokáig a bányászatra épült, ma viszont egyre inkább a turizmus adja a megélhetés gerincét. Longyearbyen évente nagyjából 70 ezer látogatót fogad, és amikor a turisták jönnek, akkor van munka, ha viszont elmaradnak, az egész rendszer meginog.
A beszámolók alapján Longyearbyen ezért egyszerre tűnik a világ végének és egy nagyon is működő, modern településnek. Nem romantikus úti cél, hanem folyamatos küzdelem az elemekkel. Aki marad, az megtanul együtt élni a sötétséggel, a fénnyel, a hideggel, a távolsággal és azzal a ténnyel, hogy itt tényleg minden napra úgy kell felkészülni, mintha egy sarkvidéki expedícióra indulna az ember.
Olvasd el ezt is!