A viktoriánus korban szó szerint halálos volt péknek lenni
A 19. századi Nagy-Britanniában kevés olyan mesterség létezett, amely annyira embert próbáló és egészségkárosító lett volna, mint a pékeké. A viktoriánus kenyérsütők napjai embertelenül hosszúak voltak, ráadásul a munkakörülmények szó szerint megrövidítették az életüket. A korszakban kialakult és elterjedt betegség, az úgynevezett „pékek tüdeje” ma már klasszikus példája annak, hogyan válhat egy mindennapi munka halálos foglalkozássá.
A viktoriánus érában lezajlott városiasodás drámai mértékben növelte a kenyér iránti keresletet. London lakossága Viktória királynő uralkodásának elején még kétmillió fő alatt volt, a század végére viszont már meghaladta a hatmilliót. A pékségek száma ezzel nem tudott lépést tartani, így ugyanaz a szűk réteg volt kénytelen többszörös mennyiségű kenyeret előállítani. Mindezt gépesítés nélkül, szinte kizárólag kézi erővel.
A korabeli beszámolók szerint egy londoni pék gyakran napi 18–20 órát dolgozott, megszakítás nélkül. Alvás gyanánt legfeljebb egy rövid szunyókálásra jutott idő a pékség padlóján, sokszor közvetlenül a dagasztóvályúk mellett. A legtöbb műhely pincehelyiségekben működött, rossz szellőzéssel, elavult vízelvezetéssel és állandó füsttel. A pékek napokon át gyakorlatilag el sem hagyták ezeket a föld alatti sütödéket, mert félő volt, hogy ha a kimenőért cserébe bezárják őket, nem térnek vissza időben a következő sütésre. A munka fizikailag is extrém megterhelést jelentett. A lisztet hatalmas, több mint száz kilós zsákokban szállították, a tésztát pedig emberfeletti erővel kellett dagasztani. A beszámolók szerint a pékek izzadsága gyakran belekeveredett a tésztába. Egyes helyeken a dagasztást még lábbal is végezték, ami a korszakban nem számított rendkívülinek.
A legnagyobb veszélyt azonban nem is a kimerítő munka, hanem a levegő jelentette. A pékek folyamatosan belélegezték a lisztport, a szénnel fűtött kemencék füstjét, valamint a lisztbe kevert adalékanyagokat. A 19. században nem volt ritka, hogy a lisztet krétával, gipszporral, őrölt csonttal vagy timsóval „javították”, hogy fehérebbnek és nehezebbnek tűnjön. Ezek az anyagok nemcsak az élelmiszert, hanem a levegőt is mérgezővé tették. Az orvosi feljegyzések szerint a pékek körében szinte általános volt a krónikus tüdőgyulladás, az asztmaszerű tünetek, a szívpanaszok és a gyakori orrvérzés. Egy 1848-as edinburgh-i vizsgálat kimutatta, hogy szinte minden pék súlyos légzőszervi gyulladásban szenvedett. Az átlagéletkor alig haladta meg a harminc évet, és alig akadt középkorú vagy idős férfi a szakmában – az utánpótlás fiatalokból állt, akik gyorsan átvették az elhunytak helyét.
Bár a század második felében megjelentek az első dagasztógépek és az ipari kenyérgyártás előfutárai, ezek drágák voltak, és nem fértek el a kis pinceműhelyekben. Sok pék attól is tartott, hogy a gépek elveszik a munkájukat, így az újítások lassan terjedtek. A viktoriánus korszak végére ugyan már léteztek teljesen gépesített pékségek, de a legtöbb kenyér továbbra is embertelen körülmények között készült.
Olvasd el ezt is!