A talidomidot a német Chemie Grünenthal gyógyszergyár fejlesztette ki az 1950-es években. A készítményt elsősorban nyugtatóként és altatóként értékesítették, de hamarosan más panaszokra is alkalmazni kezdték. A gyártó különösen biztonságos gyógyszerként reklámozta, és azt állította, hogy még a várandós nők is szedhetik. Németországban egy ideig recept nélkül is hozzá lehetett jutni. A szer rendkívül népszerűvé vált, egyes európai országokban az eladásai megközelítették az aszpirinét. A látszólag ártalmatlan gyógyszer azonban olyan veszélyt rejtett, amelyre a korabeli vizsgálatok nem derítettek fényt.
1956 karácsonyán Németországban egy kislány született fülkagylók nélkül. Édesapja a Grünenthal alkalmazottja volt, a család pedig hozzájutott a vállalat által kiosztott gyógyszermintákhoz. A rendellenességet ekkor még nem hozták összefüggésbe a talidomiddal. A következő években azonban egyre több gyermek jött világra súlyos végtagfejlődési rendellenességekkel. Egyeseknek hiányzott a karjuk vagy a lábuk, másoknak rendkívül rövidek voltak a végtagjaik. A gyógyszer különösen a terhesség korai szakaszában jelentett veszélyt, amikor a magzat szervei és végtagjai kialakulnak.
1960-ban a talidomid az Egyesült Államok piacára is készült betörni. A forgalmazó már hatalmas mennyiségű tablettát készített elő, az engedélyezés pedig sokak számára puszta formalitásnak tűnt. Ekkor került az ügy Frances Oldham Kelsey orvoshoz, aki nem sokkal korábban kezdett dolgozni az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalnál (FDA). Kelseynek éppen a talidomid engedélyezési kérelme lett az egyik első feladata.
A dokumentáció átvizsgálása során azonban komoly hiányosságokat talált. Úgy vélte, a gyártó nem szolgáltatott elegendő tudományos bizonyítékot a gyógyszer biztonságosságáról, különösen a magzatra gyakorolt lehetséges hatásairól. Ezért nem hagyta jóvá a forgalmazást, hiába nehezedett rá jelentős nyomás.
1961 végén Németországban nyilvánosságra kerültek azok a bizonyítékok, amelyek összekapcsolták a talidomidot a súlyos születési rendellenességekkel. Kelsey kitartásának köszönhetően az Egyesült Államok elkerülte a tragédia európaihoz hasonló méretű kibontakozását, bár a korábban kiosztott gyógyszerminták miatt ott is előfordultak érintett esetek. Az ügy jelentősen hozzájárult az amerikai gyógyszerengedélyezési szabályok szigorításához.
A talidomidbotrány következményei messze túlmutattak az orvostudományon. A fejlődési rendellenességekkel született gyermekek és családjaik gyakran súlyos társadalmi előítéletekkel, anyagi nehézségekkel és egészségügyi problémákkal szembesültek. Sok gyermek intézetbe került, másoknak fájdalmas műtéteken kellett átesniük, hogy protéziseket használhassanak.
A gyártó kezdetben vitatta a felelősségét, és a rendellenességekre más magyarázatokat keresett. A károsultak kártérítési ügyei hosszú éveken át húzódtak, egyes túlélők pedig még évtizedekkel később is azért küzdöttek, hogy megfelelő támogatást kapjanak az életük során felmerülő egészségügyi költségekre.
A történet azonban nem ért véget a talidomid forgalomból történő kivonásával. 1964-ben egy jeruzsálemi orvos egy súlyos leprás szövődményekkel küzdő betegnek adott talidomidot, eredetileg azért, hogy enyhítse az alvási nehézségeit. A kezelés során azonban azt tapasztalta, hogy a beteg gyulladásos tünetei is javultak. A felfedezés új kutatási irányt nyitott meg.
Évtizedekkel később Robert D'Amato szemész a makuladegeneráció vizsgálata közben olyan anyagokat keresett, amelyek képesek gátolni az új vérerek kialakulását. Figyelme a talidomidra irányult, amelyről bebizonyosodott, hogy befolyásolhatja az érképződést. Ez különösen a daganatos betegségek kutatásában bizonyult fontosnak, mivel a daganatok növekedéséhez is szükség van vérellátásra. A későbbi vizsgálatok nyomán a talidomid és rokon vegyületei egyes daganatos betegségek kezelésében is szerepet kaptak.
A talidomidot napjainkban szigorú korlátozások mellett használják, többek között a mielóma multiplex nevű, csontvelőt érintő rosszindulatú betegség kezelésére. A gyógyszerből kiindulva olyan rokon hatóanyagokat is fejlesztettek, amelyek fontos szerepet töltenek be egyes vérképzőszervi daganatok terápiájában. Alkalmazását azonban rendkívül szigorú biztonsági előírások szabályozzák. A talidomid ugyanis továbbra is súlyos magzatkárosító hatású, ezért a kezelés során kiemelt figyelmet kell fordítani a terhesség megelőzésére.
A gyógyszer újbóli orvosi alkalmazása komoly erkölcsi kérdéseket is felvetett. A tragédia túlélői közül sokan kezdetben attól tartottak, hogy a hatóanyag visszatérése újabb áldozatokhoz vezethet. Mások ugyanakkor úgy vélték, hogy ha a szer megfelelő ellenőrzés mellett súlyos betegségekben szenvedők életét mentheti meg, annak lehetőségét nem szabad automatikusan elvetni.
A szigorú szabályozás ellenére a talidomid veszélyei nem tűntek el teljesen. Brazíliában, ahol a gyógyszert a lepra bizonyos szövődményeinek kezelésére alkalmazzák, később is dokumentáltak talidomidhoz köthető születési rendellenességeket. Az alábbi dokumentumfilmben idézett egyik becslés szerint 2005 után is több tucat, akár száz érintett gyermek születhetett az országban.
Ez arra figyelmeztet, hogy még egy jól ismert, súlyos kockázatokkal járó gyógyszer is újabb tragédiákat okozhat, ha a biztonsági előírások nem érvényesülnek megfelelően. A talidomid története így egyszerre szól a gyógyszeripar egyik legsúlyosabb kudarcáról és az orvostudomány egyik legkülönösebb fordulatáról. Ugyanaz a hatóanyag, amely több ezer gyermek életét változtatta meg visszafordíthatatlanul, ma bizonyos súlyos betegségek kezelésében is segítséget nyújthat.
(Belső kép )
Olvasd el ezt is!