A tintahalgomba (Clathrus archeri) a szömörcsögfélék családjába tartozik, és egészen szokatlan módon fejlődik. Kezdetben egy 2-4 centiméter átmérőjű, puha, fehér gömb jelenik meg a talaj felszínén, amelyet a gombászok boszorkánytojásnak neveznek. Amikor a burok felreped, négy-nyolc vöröses, szivacsos nyúlvány bújik elő belőle, amelyek fokozatosan szétterülnek. A polipcsápokhoz hasonló karok akár 10 centiméter hosszúra is megnőhetnek.
A látványos külső fontos szerepet játszik a gomba szaporodásában is. A vörös karok belső felületét sötét, ragacsos nyálka borítja, amelyben a szaporodáshoz szükséges spórák találhatók. Ez az anyag árasztja a kellemetlen, bomló állati tetemre emlékeztető szagot, amely messziről odavonzza a döglegyeket és más rovarokat. Az állatok táplálékot keresve szállnak rá a termőtestre, miközben a spórák a testükre tapadnak, vagy a nyálkával együtt az emésztőrendszerükbe kerülnek. Amikor továbbállnak, más területekre is eljuttatják azokat, elősegítve a faj terjedését.
A tintahalgomba eredetileg Ausztráliában, Tasmániában és Új-Zélandon őshonos. Európában először 1914-ben, Franciaországban figyelték meg. Spórái feltehetően Ausztráliából érkező kereskedelmi szállítmányokkal kerültek a kontinensre. Az ezt követő évtizedekben fokozatosan elterjedt a kontinensen. Magyarországon először az 1960-as években, az Őrségben figyelték meg, később pedig a Zempléni-hegységben is megtelepedett. Elsősorban nedves, humuszban gazdag talajú erdőkben, erdőszéleken és tisztásokon találkozhatunk vele, jellemzően nyártól őszig. Ezen kívül parkokban és kertekben is felbukkanhat, mivel a mulccsal borított ágyások megfelelő környezetet biztosítanak a fejlődéséhez.
A faj az elhalt növényi maradványok, például a lehullott levelek és a korhadó faanyag lebontásával fontos szerepet tölt be az erdei tápanyagkörforgásban. Bár nem számít mérgezőnek, fogyasztásra alkalmatlan, és erős szaga miatt aligha támadna bárkinek kedve megkóstolni. A tintahalgomba európai terjedésének egyelőre nincs igazolt, jelentős káros ökológiai hatása, a kutatók azonban továbbra is figyelemmel kísérik, hogyan alkalmazkodik az új élőhelyekhez.
Olvasd el ezt is!