A 14–15. századi Angliában a hosszú évekre szóló szabadságvesztés még nem számított általános büntetési formának. A bűncselekményekért gyakran pénzbírság, nyilvános megszégyenítés, testi fenyítés vagy akár halálbüntetés járt. A börtönökben többnyire a tárgyalásra, az ítélet végrehajtására vagy adósságuk rendezésére váró embereket tartották fogva, bár maga a bezárás is szolgálhatott büntetésként.
A tehetősebb rabok viszonylag kényelmes körülményeket teremthettek maguknak. Jobb fekhelyet, megfelelő élelmet és tágasabb szállást vásárolhattak, míg szegényebb társaik gyakran zsúfolt helyiségekben, a hideg padlón aludtak. A legalapvetőbb szükségleteiket sokszor családtagjaik vagy jótékony adományozók segítségével tudták fedezni.
A rendszer egyik legismertebb példája a londoni Newgate börtön volt, amely már a 12. században működött a város egykori kapujánál. Falai között tolvajokat, gyilkossággal vádolt embereket és adósokat is őriztek. Az elítéltek egy részét innen vitték a vesztőhelyre, mások hosszú ideig várakoztak ügyük rendezésére. A rossz állapotú épületet Richard Whittington egykori londoni főpolgármester hagyatékából építették újjá az 1420-as években. Az 1431-ben befejeződő munkálatok után már külön helyiségek szolgáltak a különböző társadalmi helyzetű foglyok elhelyezésére, és a férfiakat is igyekeztek elkülöníteni a nőktől.
A londoni szabad polgárok és a női rabok saját ágyukat díjmentesen használhatták, a börtön által biztosított, ágyneművel felszerelt fekhelyért pedig legfeljebb napi egy pennyt számíthattak fel. A város vezetése az élelmiszerek árusítását és más szolgáltatások díjait is igyekezett szabályozni, hogy korlátozza a börtönfelügyelők önkényes pénzszedését. A rendelkezések azonban nem szüntették meg a visszaéléseket. Előfordult, hogy a raboktól még a bilincsek levételéért is pénzt követeltek. A zsúfolt, rosszul szellőző helyiségekben ráadásul könnyen terjedtek a fertőzések, a megfelelő élelem és a tiszta ágynemű hiánya pedig tovább veszélyeztette a foglyok egészségét. A legszegényebbek sokszor kizárólag családtagjaik vagy jótékony adományozók segítségére számíthattak.
A középkori fogság tehát korántsem jelentett mindenkinek azonos megpróbáltatásokat. A vagyonosabb elítéltek pénzzel enyhíthették a bezártság nehézségeit, míg a legszegényebbek számára már az is bizonytalan volt, hogy jut-e elegendő étel vagy meleg fekhely.
Olvasd el ezt is!