Amikor egy nagy tömegű csillag szupernóvaként felrobban, hatalmas mennyiségű anyagot szór szét az űrben. Ennek egy része radioaktív izotópok formájában akár a Naprendszerig is eljuthat, majd bolygók és holdak felszínére hullhat. Ilyen anyagokat már a Föld mélytengeri üledékeiben, valamint az Apollo-küldetések során begyűjtött holdmintákban is találtak. Az eddigi vizsgálatok alapján két olyan időszak is azonosítható, amikor a Föld és a Hold környezetébe a szokásosnál több szupernóva-eredetű anyag érkezhetett. Az egyik körülbelül 2,3 millió, a másik 7,3 millió évvel ezelőtt történt. A Földön azonban ennél régebbi szupernóva-nyomokat már sokkal nehezebb kimutatni, írja a Space.
A Holdon viszont egészen más a helyzet. Nincs légköre, ezért sem szél, sem eső nem pusztítja a felszínét, és lemeztektonika sem alakítja át. A kutatók szerint emiatt a holdpor akár 80-100 millió évvel ezelőtti szupernóvák nyomait is őrizheti, esetleg még régebbiekét. A Holdot azonban folyamatosan érik mikrometeoritok, meteorok és nagyobb égitestek. Becsapódásaik újra és újra felkavarják a felszínt alkotó törmelékes réteget, az úgynevezett regolitot, így az évmilliók során lerakódott radioaktív anyagok sem maradnak szépen elkülönülő rétegekben.
Emily Costello, a Hawaii Egyetem bolygókutatója és munkatársai ezért matematikai modellt készítettek annak meghatározására, hogyan keveredhetett a holdpor az idők során. A számítások egyszerre veszik figyelembe a becsapódások hatását, az anyag betemetődését és felszínre kerülését, valamint a radioaktív izotópok bomlását. A kutatók ezután összevetették a modell eredményeit az Apollo-program során a Földre hozott holdmintákkal. A számítások szerint a szupernóvákhoz köthető vas-60 különböző mélységekben milyen koncentrációban fordul elő. A modell más radioaktív elemek, köztük a plutónium-244 és a jód-129 eloszlását is képes volt leírni.
A következő nagy előrelépést az új holdminták jelenthetik. A jövőbeli Artemis-küldetések során az űrhajósok a felszín mélyebb rétegeiből is hozhatnak majd anyagot a Földre. Ezek vizsgálatával akár több tízmillió évre visszamenőleg rekonstruálható lehet, mikor történtek szupernóva-robbanások a Naprendszer közelében. A Hold így egyfajta kozmikus időkapszulaként őrizheti azoknak a csillagoknak a nyomait, amelyek már jóval az ember megjelenése előtt felrobbantak a galaxisban. Ha sikerül megtanulnunk kiolvasni ezeket a nyomokat, a Hold a Naprendszer eddig ismeretlen múltjáról is mesélhet.
Olvasd el ezt is!