Mintegy 66 millió évvel ezelőtt egy aszteroida becsapódása után a dinoszauruszok közül csak a madarak maradtak fenn. A következő évmilliókban az emlősök sok helyen a szárazföld legnagyobb ragadozóivá váltak, az elszigetelt Dél-Amerikában azonban más élővilág fejlődött ki. A macska- és kutyafélék hiányában többek között az erszényesek távoli rokonai vadásztak, mellettük pedig idővel elterjedtek a Phorusrhacidae családba tartozó gyilokmadarak, amelyek nagy testű képviselői teljesen röpképtelenek voltak.
A legkorábbi biztosan azonosított maradványaik körülbelül 43 millió évesek. Az akkori fajok között még viszonylag kicsi, mindössze öt kilogrammos egyedek is éltek, az evolúció során azonban hatalmas ragadozók alakultak ki.
Testfelépítésük jól alkalmazkodott a szárazföldi vadászathoz. Hosszú, izmos lábaik gyors mozgást tettek lehetővé, míg erős nyakukkal és kampós csőrükkel súlyos sérüléseket okozhattak zsákmányuknak. Egy 2010-ben publikált kutatás során az Andalgalornis nevű faj koponyáját számítógépes modellekkel vizsgálták. Az eredmények alapján a madár valószínűleg gyors, lefelé irányuló csapásokkal támadott, mivel csőre az oldalirányú terhelést nehezebben viselte.
Élőhelyük a mai Patagónia területétől egészen a trópusi vidékekig terjedt. Egy 2024-ben ismertetett, Kolumbiában talált lábszárcsonttöredék például arra utal, hogy mintegy 13 millió évvel ezelőtt a térség mocsaras, folyókkal átszőtt területein is hatalmas példányok éltek. A maradványon később olyan fognyomokat azonosítottak, amelyeket feltehetően egy nagy termetű kajmán hagyott. Ez alapján még ezek a félelmetes ragadozók is áldozatul eshettek más állatoknak.
A gyilokmadarak történetében jelentős fordulatot hozott a két amerikai kontinens fokozatos összekapcsolódása. A mai Panama térségében kialakuló szárazföldi összeköttetés lehetővé tette, hogy számos állatfaj új területekre vándoroljon. A Titanis walleri nevű gyilokmadár már mintegy ötmillió évvel ezelőtt eljutott Észak-Amerikába, még a teljes földszoros kialakulása előtt. Fosszíliáit Texasban és Floridában fedezték fel, ahol egykor kardfogú macskákkal és kutyafélékkel osztozott a vadászterületeken.
A tudósok sokáig úgy vélték, hogy ezeknek az emlős ragadozóknak a megjelenése okozhatta a gyilokmadarak kihalását. Az újabb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy egyes fajok évmilliókon át együtt éltek velük. Eltűnésükben az éghajlatváltozás, az élőhelyek átalakulása és a zsákmányállatok számának változása is szerepet játszhatott.
Egy 2026-ban publikált kutatás során a paleontológusok újra megvizsgáltak egy évtizedekkel korábban Brazíliában felfedezett csontot. A sokáig keselyűnek tulajdonított maradványról kiderült, hogy valójában egy addig ismeretlen, mindössze hat kilogramm körüli gyilokmadárhoz tartozott. Az Eschatornis aterradora névre keresztelt faj mintegy 25 500 évvel ezelőtt élt, vagyis a gyilokmadarak kisebb képviselői még az utolsó jégkorszak idején is jelen voltak Dél-Amerikában.
A felfedezés alapjaiban módosította a madárcsalád kihalásáról alkotott korábbi elképzeléseket. Bár a hatalmas ragadozók addigra már eltűntek, kisebb rokonaik sokáig fennmaradtak. Azt azonban továbbra sem tudjuk, pontosan mikor és milyen körülmények között pusztult ki az utolsó gyilokmadár.
Olvasd el ezt is!