A kísérlet alapjául Ivan Pavlov klasszikus kondicionálással kapcsolatos kutatásai szolgáltak. Az orosz fiziológus kutyákon figyelte meg, hogy egy eredetileg semleges inger idővel képes kiváltani ugyanazt a reakciót, mint az, amellyel rendszeresen összekapcsolják. Ha például az etetés előtt mindig ugyanaz a hang hallatszott, egy idő után már maga a hang is nyálelválasztást indított el az állatoknál. Ezt a folyamatot nevezzük klasszikus kondicionálásnak.
John B. Watson amerikai pszichológus arra volt kíváncsi, vajon az érzelmi reakciók, köztük a félelem is kialakítható-e hasonló módon. Rosalie Raynerrel együtt egy csecsemőt választottak a kísérlethez, akit a kutatási beszámolók kis Albertként emlegetnek. A gyermeket kilenc hónapos korában kezdték vizsgálni, a félelem kondicionálását azonban csak 11 hónapos korában kezdték el. A fiú eleinte nyugodtan reagált a környezetébe helyezett tárgyakra és állatokra. Fehér patkányt, nyulat, kutyát, maszkokat és más tárgyakat mutattak neki, ám egyik sem váltott ki belőle félelmet. Ezután azonban megváltoztatták a körülményeket.
Amikor Albert megérintette a fehér patkányt, Watson a háta mögött kalapáccsal ütött meg egy fémrudat. A hirtelen, erős zaj megijesztette a gyermeket, aki sírni kezdett. A kutatók többször összekapcsolták a patkány megjelenését a kellemetlen hanggal. Egy idő után már nem volt szükség a zajra.
A kutatók egy másik jelenséget is megfigyeltek. A gyermek félelme részben átterjedt más, hasonló tulajdonságú dolgokra, többek között egy nyúlra, egy kutyára és egy Mikulás-maszkra is negatívan reagált. Ezt a pszichológiában ingergeneralizációnak nevezik.
A kis Albert-kísérletet később komoly etikai bírálatok érték. A kutatók tudatosan idéztek elő félelmet egy olyan gyermekben, aki életkorából fakadóan nem érthette, mi történik vele, és maga sem dönthetett a részvételéről. További problémát jelentett, hogy Albert félelmét a kísérlet végén nem sikerült megszüntetni. Watson eredetileg tervezte a kialakított reakció visszafordítását, a gyermek azonban még azelőtt kikerült a vizsgálatból, hogy erre sor kerülhetett volna. A kísérletet ráadásul egyetlen gyermekkel végezték, kontrollcsoport nélkül, és a körülményeket sem tartották minden esetben azonosan. Mai kutatásetikai szabályok mellett ilyen vizsgálat ebben a formában nem kaphatna engedélyt.
A gyermek későbbi sorsa körül máig sok a bizonytalanság. Egyes kutatások szerint Albert valódi neve Douglas Merritte lehetett, aki hatéves korában vízfejűség következtében meghalt. Más kutatók viszont egy William Barger nevű férfit azonosítottak a kísérlet résztvevőjeként, aki felnőttkort is megérte. Az egyes beszámolók több lehetséges személyazonosságot említenek, így arra sincs biztos válasz, hogy a kísérlet során kialakított félelem meddig maradt fenn.
A kis Albert-kísérlet a klasszikus kondicionálás egyik legismertebb példája lett, miközben az emberkísérletek etikai szabályainak változására is rávilágít. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy csecsemőben tudatosan váltsanak ki félelmi reakciót.
Olvasd el ezt is!