A 19. század elején több tudóst foglalkoztatott az elektromosság és az élet kapcsolata. Luigi Galvani korábbi kísérletei során azt figyelte meg, hogy elektromos inger hatására az elpusztult békák izmai összehúzódnak. Ebből alakult ki a galvanizmus, amelynek hívei azt feltételezték, hogy az elektromosság valamilyen módon kapcsolatban állhat az élet működésével.
Ez a gondolat Andrew Ure skót sebész és vegyész érdeklődését is felkeltette. Arra volt kíváncsi, hogy az állatokon megfigyelt reakciókat egy frissen elhunyt ember testében is elő lehet-e idézni. Erre 1818 novemberében nyílt lehetősége, amikor Matthew Clydesdale holttestét használhatta fel egy kísérlethez.
Clydesdale bányász volt, akit gyilkosságért ítéltek halálra, majd Glasgow-ban felakasztottak. A kivégzés után alig egy órával már a Glasgow-i Egyetem anatómiai termében feküdt. Ure egy 270 pár lemezből álló voltaoszlop segítségével kezdte elektromos árammal ingerelni a testét.
Miután a sebész mozgásra késztette a mellkast, a kísérletet a test más részein folytatta. Amikor az elektródákat Clydesdale homlokához és állkapcsához érintette, a férfi arca erősen eltorzult. Ure később azt írta, hogy a vonások dühöt, félelmet, kétségbeesést és fájdalmat tükröztek. Mint kiderült, a „kezelésre” a holttest végtagjai is reagáltak. A karja felemelkedett, a lábai pedig hirtelen olyan nagyot rúgtak, hogy majdnem fellökték az egyik segédet. A beszámolók szerint a jelenet több nézőt is annyira megrázott, hogy elájultak. Végül azonban nem sikerült életre kelteni Clydesdale-t.
Ure kísérletének van egy érdekes irodalmi párhuzama is. Mary Shelley Frankenstein című regénye szintén 1818-ban jelent meg, és egy tudósról szól, aki életre kelt egy élettelen testet. A regény témája szorosan kapcsolódott ahhoz a sokakat foglalkoztatott kérdéshez, hogy az elektromosságnak lehet-e szerepe az élet fenntartásában.
Olvasd el ezt is!