Percy Shelley 1822 júliusában halt meg, mindössze 29 évesen. Egy hajón utazott barátjával, Edward Williamsszel az olaszországi Lerici felé, amikor váratlanul viharba kerültek, és mindketten vízbe fulladtak. A korabeli járványügyi szabályok miatt a holttesteket a parton kellett elégetni. Mary Shelley nem volt jelen a hamvasztásnál, de Percy több közeli ismerőse igen, köztük Lord Byron, Leigh Hunt költő és esszéista, valamint Edward John Trelawny író és kalandor.
A történet szerint Trelawny a még izzó máglyából emelte ki azt a szervdarabot, amelyet Percy szívének hitt. Byron később egy levelében arról írt, hogy Shelley teste elhamvadt, a szíve viszont ellenállt a tűznek. Mai szemmel mindez bizarrnak tűnhet, de a 19. században a halottakhoz kötődő emléktárgyak őrzése jóval elfogadottabb volt, mint a modern társadalomban. A hajtincsek, halotti fényképek és más személyes relikviák a gyász tárgyi formái lettek.
A maradvány először Hunthoz, Percy Shelley közeli barátjához került, aki eleinte nem is akarta átadni az asszonynak: úgy érezte, saját baráti szeretete is jogot formál a különös relikviára. Végül mégis a feleség kapta meg azt, amit férje szívének tartottak. Mary 1851-es halála után a fiuk egy dobozt talált az íróasztalában: ebben őrizte a szervdarabot, Percy hamvainak egy részét, valamint férje egyik versének részletét.
A kérdés csak az, hogy a szerv valóban a férfi szíve volt-e, írja az Encyclopedia Britannica. A Frankenstein írója minden bizonnyal meg volt győződve erről, és a kortársak is így beszéltek róla. Később azonban orvosi és anatómiai szempontból is felmerült a kétely. Egyes magyarázatok szerint Percy korábbi betegsége, például a tuberkulózis megkeményíthette a szív egyes részeit, így az ellenállhatott a tűznek. Mások viszont úgy vélték, hogy a szív üreges szerkezete miatt inkább egy másik belső szerv, például a máj maradhatott meg a hamvasztás után.
A választ végül magukkal vitték a sírok: Percy Shelley hamvait Rómában, a protestáns temetőben helyezték el, a titokzatos szervdarab pedig Mary Shelley családi sírjába került Bournemouthban. Ami biztos: Mary Shelley valóban őrzött egy darabot férje testéből, és úgy hitte, hogy az a szíve. A történet ettől talán még erősebb is, mert egyszerre szól szerelemről, gyászról, mítoszról és arról a korról, amelyben a halál emlékei egészen kézzelfogható formában maradtak az élők mellett.
Olvasd el ezt is!