A Frankenstein írónője évekig az íróasztalában őrizte halott férje szívét

Percy Shelley 1822 júliusában halt meg, mindössze 29 évesen. Egy hajón utazott barátjával, Edward Williamsszel az olaszországi Lerici felé, amikor váratlanul viharba kerültek, és mindketten vízbe fulladtak. A korabeli járványügyi szabályok miatt a holttesteket a parton kellett elégetni. Mary Shelley nem volt jelen a hamvasztásnál, de Percy több közeli ismerőse igen, köztük Lord Byron, Leigh Hunt költő és esszéista, valamint Edward John Trelawny író és kalandor.

A történet szerint Trelawny a még izzó máglyából emelte ki azt a szervdarabot, amelyet Percy szívének hitt. Byron később egy levelében arról írt, hogy Shelley teste elhamvadt, a szíve viszont ellenállt a tűznek. Mai szemmel mindez bizarrnak tűnhet, de a 19. században a halottakhoz kötődő emléktárgyak őrzése jóval elfogadottabb volt, mint a modern társadalomban. A hajtincsek, halotti fényképek és más személyes relikviák a gyász tárgyi formái lettek.

A maradvány először Hunthoz, Percy Shelley közeli barátjához került, aki eleinte nem is akarta átadni az asszonynak: úgy érezte, saját baráti szeretete is jogot formál a különös relikviára. Végül mégis a feleség kapta meg azt, amit férje szívének tartottak. Mary 1851-es halála után a fiuk egy dobozt talált az íróasztalában: ebben őrizte a szervdarabot, Percy hamvainak egy részét, valamint férje egyik versének részletét.

A kérdés csak az, hogy a szerv valóban a férfi szíve volt-e, írja az Encyclopedia Britannica. A Frankenstein írója minden bizonnyal meg volt győződve erről, és a kortársak is így beszéltek róla. Később azonban orvosi és anatómiai szempontból is felmerült a kétely. Egyes magyarázatok szerint Percy korábbi betegsége, például a tuberkulózis megkeményíthette a szív egyes részeit, így az ellenállhatott a tűznek. Mások viszont úgy vélték, hogy a szív üreges szerkezete miatt inkább egy másik belső szerv, például a máj maradhatott meg a hamvasztás után.

A választ végül magukkal vitték a sírok: Percy Shelley hamvait Rómában, a protestáns temetőben helyezték el, a titokzatos szervdarab pedig Mary Shelley családi sírjába került Bournemouthban. Ami biztos: Mary Shelley valóban őrzött egy darabot férje testéből, és úgy hitte, hogy az a szíve. A történet ettől talán még erősebb is, mert egyszerre szól szerelemről, gyászról, mítoszról és arról a korról, amelyben a halál emlékei egészen kézzelfogható formában maradtak az élők mellett.