Magára zárta az ajtót és egy szál köntösben megírta a francia irodalom egyik legnagyobb művét
Victor Hugo ma a világirodalom egyik legnagyobb alakja, de A párizsi Notre-Dame – amely később Disney-féle A Notre-Dame-i toronyőr címen vált világszerte ismertté – befejezéséhez nem pusztán tehetség kellett. Egy sokat idézett irodalmi anekdota szerint az író annyira nehezen tudta rávenni magát a munkára, hogy elzáratta a ruháit, és csak egy nagy, szürke kendőszerű köntöst hagyott magánál. Így nem tudott részt venni a párizsi társasági életben, és végül maradt az íróasztal, a tinta és a kézirat.
A párizsi Notre-Dame ma már megkerülhetetlen klasszikus, de a megszületése mögött nagyon is emberi történet áll. Victor Hugo 1828-ban vállalta el a regény megírását, ám a munka sokáig lassan haladt. Eközben Párizs az aranykorát élte: tele volt társasági eseményekkel, irodalmi körökkel, politikai vitákkal és mindazzal a pezsgéssel, amely könnyen elvitte egy fiatal, sikeres író figyelmét a kéziratról. A kiadója, Charles Gosselin végül szigorú határidőt szabott: a regénynek 1831 februárjára el kellett készülnie. Hugo ekkor állítólag belátta, hogy a saját fegyelmére nem támaszkodhat teljesen. Radikális, kissé komikus, mégis hatásos megoldást választott: megkérte a környezetét, hogy zárják el a ruháit.
Az anekdota gyakran úgy él tovább, mintha Hugo egyszerűen meztelenül írta volna meg a regényt. A pontos változat ennél árnyaltabb: egy nagy, szürke kötött kendőt hagyott magánál, amelybe beburkolózhatott, de amelyben aligha indulhatott volna el vendégségbe, szalonba vagy sétálni. A köntösszerű ruhadarab így afféle önként vállalt korláttá vált: praktikus válasz volt a halogatásra, nem bohém írói póz.
A módszer azért maradt ennyire emlékezetes, mert egyszerre különös és ismerős. Hugo nem az ihletre várt, és nem is próbálta magát hirtelen fegyelmezett emberré alakítani. Egyszerűen elvette magától a menekülés lehetőségét. Rendes ruha nélkül nem tudott kilépni a városba; maradt a dolgozószoba, a kézirat és a határidő, amely egyre fenyegetőbbé vált.
Ez a furcsa önfegyelmi trükk végül működött. Hugo 1830 őszén nagy lendülettel vetette bele magát az írásba, és néhány hónap alatt befejezte A párizsi Notre-Dame-ot. A regény 1831-ben meg is jelent, a mögötte álló anekdota pedig azóta is az irodalomtörténet egyik legszórakoztatóbb példája arra, milyen messzire képes elmenni egy író, ha a határidő már valóban szorítja.
A történet persze nem pusztán mulatságos. Arról is szól, hogy a nagy művek mögött ritkán áll zavartalan, emelkedett alkotói nyugalom. Sokkal gyakrabban találunk halogatást, külső nyomást, önismeretet és egészen hétköznapi gyengeségeket. Hugo esetében mindez egy bezárt ruhásszekrényben és egy szürke, köntösszerű kendőben sűrűsödött össze.
Olvasd el ezt is!