Kivégzőosztag elé állították, majd a világirodalom egyik legnagyobb írója lett

Dosztojevszkij életét már gyerekkorától meghatározta a szenvedés közelsége. Apja katonai sebészként dolgozott, a család pedig egy kórház területén élt, így a későbbi író már nagyon fiatalon és közelről ismerte a betegséget, a halált és nyomort. A források szerint gyerekként egy hozzá közel álló kislány tragikus halála is mély nyomot hagyott benne, és későbbi világképét erősen formálta az emberi kegyetlenséggel való korai szembesülés.

Édesanyja jelentette számára a legfontosabb érzelmi menedéket, aki szelíd, vallásos asszonyként tartotta össze a családot. Dosztojevszkij csupán 15 éves volt, amikor őt is elvesztette. Három évvel később újabb megrázkódtatás érte: apját erőszakos körülmények között megölték. A történet szerint a hír hallatán kapta első epilepsziás rohamát, a betegség pedig egész életét beárnyékolta.

Huszonhárom évesen úgy döntött, felhagy tanulmányaival, és minden idejét az írásnak szenteli. Első regénye, a Szegény emberek azonnali sikert hozott: a kritikusok felfigyeltek rá, és úgy tűnt, ragyogó irodalmi pálya áll előtte. A következő művei azonban már jóval hűvösebb fogadtatásban részesültek, az irodalmi körök elfordultak tőle, ő pedig egyre inkább kívülállónak érezte magát.

Ebben az időszakban csatlakozott a Petrasevszkij Körhöz, egy radikális értelmiségi társasághoz, amely betiltott könyvekről, a parasztok jogairól és az orosz cári rendszer visszásságairól folytatott eszmecseréket. A hatalom ezt árulásnak nyilvánította, így amikor a csoportot leleplezték, Dosztojevszkijt golyó általi halálra ítélték. A kivégzés napján oszlophoz kötözték, fejére pedig kendőt terítettek.

Dosztojevszkij éjjel vasbilincset kapott, majd elindították Szibéria felé. A börtönt később elviselhetetlen helyként írta le, ahol nyáron fojtogató hőség, télen kegyetlen hideg uralkodott, a padló korhadt volt, a rabokat pedig olyan zsúfoltan tartották, hogy alig tudtak megmozdulni.

Az ígéretekkel ellentétben négy év után sem térhetett haza. Büntetését további katonai szolgálat követte a mongol határ közelében, rang és társadalmi tekintély nélkül. Amikor végül visszatért, már egészen más ember volt. A kivégzés árnyéka, a szibériai rabévek, az epilepszia és a magány mind beépültek abba az irodalmi világba, amely később egyedülállóvá tette. Dosztojevszkij regényeiben a bűn, a hit, a bűntudat, a szabadság és a megváltás kérdései személyesen átélt tapasztalatként jelentek meg.

Szerelmi élete sokáig szintén zaklatott volt. Szibériai évei alatt ismerte meg Marija Dmitrijevnát, akit a nő férje halála után feleségül vett, ám kapcsolatuk feszült és boldogtalan volt. Később beleszeretett Apollinaria Szuszlovába, aki nagy hatással volt rá, de ez a kapcsolat is több fájdalmat hozott, mint nyugalmat. Tapasztalásai mind visszaköszöntek nőalakjaiban, köztük A játékos és A félkegyelmű szenvedélyes, kiszámíthatatlan figuráiban.

A fordulatot Anna Grigorjevna hozta el, akit gyorsíróként alkalmazott, amikor A játékos kéziratán dolgozott. Grigorjevna kezelte továbbá pénzügyeit, segítette munkáját, részt vett kiadói ügyeiben és támaszt nyújtott betegségei idején. Dosztojevszkij mellette talált először valódi otthonra és családra.

Élete utolsó éveiben írta meg A Karamazov testvéreket, amelyben mintha minden korábbi szenvedése, hite, kétsége és gondolata összeért volna. A regény apákról és fiúkról, szeretetről és gyűlöletről, bűnről és felelősségről szól, és sokak szerint életművének csúcspontját jelentette.

1881 februárjában, 59 évesen halt meg Szentpéterváron. Temetésén több tízezren jelentek meg: írók, papok, diákok, szegények és előkelők egyaránt. A rengeteg ember nem csupán íróként tekintett rá, hanem egy olyan személyként, aki végigjárta a szenvedés legmélyebb rétegeit, mégis képes volt reményt keresni.