Az IFL Science cikke szerint az egyik utolsó kísérlet arra, hogy fogságban tartsanak egy nagy fehér cápát még 2016-ban történt Japánban az Okinawa Churaumi Aquariumban. A történet szomorúan zárult: az állat mindössze három nap alatt elpusztult, mivel inkább az éhhalált választotta, mint a fogságot.
Pedig lehetett rá számítani (az állatvédők is többször jelezték a japánoknak): az esetet megelőzően is több tucatnyi kísérlet történt már arra, hogy fehér cápákat állítsanak ki a látogatók számára.
Az első kísérletet a Marineland of the Pacific nevű kaliforniai óceánárium tette az 1950-es évek közepén – a cápa itt kevesebb mint egy napig maradt életben. Az amerikai SeaWorld szórakoztatópark is megpróbálkozott néhányszor azzal, hogy nagy fehér cápákat tartson az 1970-es, '80-as és '90-es években, de mindegyiknek ugyanaz lett a vége: a cápák elpusztultak, vagy néhány hét múlva visszaengedték őket a vadonba.
Egy kivétel akadt: 2004-ben a kalifornia Monterey Bay Aquarium lett az egyetlen intézmény, amelynek sikerült 16 napnál tovább életben tartania fehér cápákat. Sőt: a cápák több hónap után sem pusztultak el; ez azonban egy ritka eset volt.
A tendenciát elnézve, a nagy fehér cápák és az akváriumok közös kalandjai nem végződnek túl fényesen. Hogy az állatok miért viselik ilyen rosszul a fogságot, arra már született néhány elmélet.
Az egyik fő probléma a táplálkozásuk. A nagy fehér cápák archetipikus csúcsragadozók. A nyílt vizeken lényegében inkább az éhhalál szélére sodródnának, ha élő zsákmány helyett dögre kellene vadászniuk. Egy akváriumi környezetben ezt megteremteni se nem könnyű, se nem olcsó, és PR-szempontból sem túl jó. Ezért is történhetett az számtalanszor, hogy a fogságban élő fehér cápák közül sokan megtagadták az evést.
Ha ez nem lenne elég, a nagy fehéreknek megállás nélkül úszniuk kell, hogy a víz át tudjon haladni a kopoltyúikon, hogy elegendő oxigénhez jussanak – ezért még alvás közben sem állhatnak meg.
Mivel a faj akár 6 méter hosszúra is megnőhet, óriási akváriumra van szükség, hogy a megfelelő életkörülményekben tudjon élni. A cápák a természetben is hatalmas távolságokat tesznek meg: egy Nicole néven ismert nőstény cápa például kilenc hónap alatt Afrikából Ausztráliába és vissza utazott, ami több mint 20 ezer kilométeres oda-vissza utat jelent.
Egy olyan tartály, amely akár csak megközelítőleg is utánozhatná az óceánok méretét, amelyekben jól érzik magukat, lényegében kivitelezhetetlen lenne, és a közönség számára se lenne túl szórakoztató a távolra elúszó cápák látványa.
De egy másik elmélet szerint az üvegtartályok mesterséges környezete megzavarhatja a cápák hihetetlenül érzékeny elektromos érzékelését. Ez teszi lehetővé számukra, hogy érzékeljék a tengeri környezet finom mozgásait és változásait. Egy akváriumban azonban könnyen összezavarná az állatokat az őket körülvevő inger, az üvegfalaktól kezdve egészen az elektronikus berendezésekig.
Szerencsére az elmúlt évtizedekben számos kritika érte a cápatartásra vetemedő parkokat, így egy élő fehér cápa kiállítása ma már nem is annyira közönségcsalogató, mit volt az az elmúlt évtizedekben. A fehér cápák pedig nyugodtan úszkálhatnak a természetes környezetükben.
