Áramütéssel „gyógyították” az első világháború sokkos katonáit

A „shell shock” kifejezést Charles Samuel Myers brit pszichológus és katonaorvos tette ismertté az orvosi szakirodalomban 1915-ben. A The Lancet nevű folyóiratban három olyan katona esetét mutatta be, akik közeli tüzérségi robbanások után többek között emlékezet-, látás-, szaglás- és ízérzékelési zavarokat tapasztaltak.

Ahogy nőtt az érintettek száma, az orvosok olyan katonáknál is hasonló panaszokat figyeltek meg, akik nem kerültek közvetlenül robbanás közelébe. Ez arra utalt, hogy a tüneteket nem feltétlenül fizikai sérülés okozza. A tartós életveszély, az alváshiány és a fronton átélt megterhelés önmagában is súlyos lelki és testi panaszokhoz vezethetett.

A „shell shock” jelentése közben egyre tágabbá vált. A kifejezést számos eltérő tünetre használták, ezért nem feleltethető meg pontosan a ma ismert poszttraumás stressz-zavarnak. Az akkor egyetlen kategóriába sorolt panaszok egy részét ma más pszichiátriai vagy neurológiai diagnózissal írnák le.

A kezelésre sem létezett egységes módszer. Egyes orvosok pihenést, pszichoterápiát és fokozatos rehabilitációt javasoltak. Mások úgy gondolták, hogy a testi tüneteket erőteljes beavatkozással kell megszüntetni. Utóbbi irányzat egyik legismertebb képviselője Lewis Ralph Yealland kanadai születésű orvos volt, aki Londonban kezelt háborús betegeket. 1918-ban megjelent könyvében részletesen beszámolt az általa alkalmazott elektromos ingerlésről.

Az egyik dokumentált esetben egy beszédképtelenné vált katonánál a garat hátsó részéhez vezetett elektromos áramot. Yealland addig folytatta a kezelést, amíg a férfi ismét hangot nem tudott kiadni. Hasonló módszert alkalmazott bénulás és más olyan testi panaszok esetében is, amelyek mögött nem találtak kimutatható szervi sérülést.

Az ilyen eljárások azonban már a saját korukban is vitákat váltottak ki, és nem számítottak egységesen bevett gyakorlatnak. A háború végére sem született egyetértés arról, mi okozza a „shell shockot”. Az 1922-ben lezárult brit vizsgálat is arra jutott, hogy a kifejezés félrevezető, mivel súlyos tünetek közvetlen robbanás nélkül is kialakulhattak. A jelentés ugyanakkor továbbra is nagy szerepet tulajdonított a katonák kiképzésének, fegyelmének és egyéni hajlamának.

 Az első világháború tapasztalatai végül hozzájárultak ahhoz, hogy a harctéri trauma hosszú távú következményeit komolyabban kezdjék vizsgálni. Ennek felismerése lassan haladt, miközben sok érintett olyan kezeléseken esett át, amelyeket ma már elfogadhatatlannak tartanánk.

(Borítókép; belső kép)