Az 1930-as évek második felében Európában már egyre nőtt a háborús feszültség, miközben az amerikai hadsereg is korszerűsíteni kezdte a katonák ellátását. Olyan tartós élelmiszerekre volt szükség, amelyek szélsőséges körülmények között is használhatók maradtak, kis helyen elfértek és sok energiát adtak. Ebben az időszakban kapta Paul Logan százados azt a feladatot, hogy egy új vészhelyzeti fejadag kidolgozásában vegyen részt.
Logan munkájához egy korábbi katonai fejadag tapasztalatai adtak kiindulópontot. Az amerikai hadsereg 1932-ben a lovasság számára már kísérletezett egy csokoládéból, cukorból és mogyoróvajból álló, magas energiatartalmú szelettel. A gyakorlatban azonban több probléma is jelentkezett vele: a szelet fokozta a szomjúságot, és az eltarthatósága sem bizonyult megfelelőnek. Az új változatnál ezért a hosszú eltarthatóság és a megfelelő energiatartalom mellett arra is figyelni kellett, hogy fogyasztása ne növelje jelentősen a katonák vízigényét.
Ehhez a Hershey Company vezető vegyészének, Samuel F. Hinkle-nek a segítségét kérte. Logan több technikai feltételt is meghatározott, majd hozzátette, hogy a szelet íze ne legyen túl vonzó. Mivel vészhelyzeti tartaléknak szánták, azt akarta, hogy a katonák csak akkor egyék meg, amikor valóban szükségük van rá.
A recept cukrozatlan csokoládéból, cukorból, sovány tejporból, kakaóvajból, zabpehelylisztből és vanillinből állt. Később B1-vitamint is adtak hozzá. A zabpehelyliszt segített abban, hogy a szelet magasabb hőmérsékleten se olvadjon meg könnyen, közben azonban szemcsésebbé és kevésbé kellemes állagúvá tette. A sűrű masszát kezdetben még formákba sem lehetett egyszerűen beleönteni. Amikor 1937-ben megérkezett az első nagyobb, 90 ezer darabos rendelés, a Hershey munkásainak kézzel kellett a keveréket a formákba nyomkodniuk.
A próbaszállítmányokat 1937-ben és 1938-ban több szélsőséges éghajlatú helyszínen is tesztelték. Katonák kaptak belőle többek között a Fülöp-szigeteken, Panamában, Hawaiin és Texas térségében, 1939-ben pedig Richard E. Byrd egyik antarktiszi expedíciójára is jutott belőle. A tesztek eredményesek voltak. A szelet nem olvadt meg, és elegendő energiát biztosított akkor is, amikor más élelmiszer nem állt rendelkezésre. Az íze pedig valóban nem volt annyira kellemes, hogy a katonák a szükségesnél korábban elfogyasszák. A sikeres tesztek után 1938 őszén standardizálásra javasolták, 1939-ben pedig Field Ration D néven hivatalos vészhelyzeti fejadaggá vált.
A D-ration eredetileg három, nagyjából 113 grammos szeletből állt. Egyetlen darab körülbelül 600 kalóriát tartalmazott. A csomagoláson azt tanácsolták a katonáknak, hogy lassan, körülbelül fél óra alatt fogyasszák el.
Ez azonban nem mindig volt könnyű. Hidegben a szelet annyira megkeményedett, hogy nehéz volt elharapni vagy megrágni. Egy visszaemlékező katona szerint szinte csak a szájban lehetett lassan puhítani. Mások inkább késsel apró darabokra faragták, majd forró vízben feloldották, így forró csokoládéhoz hasonló italt készítettek belőle.
A gyártás idővel felgyorsult. Mire az amerikai hadsereg belépett a háborúba, a Hershey már napi százezer szeletet tudott előállítani, a háború végére pedig hetente 24 millió darab készült. Más gyártók is bekapcsolódtak a termelésbe, ezért a recept és az állag kisebb eltéréseket mutathatott.
A katonák véleménye nagyon eltért a D-rationről. Egyesek elfogadhatónak tartották, mások viaszhoz vagy kőhöz hasonlították. Az egyik amerikai katona, Robert W. Miller később úgy emlékezett vissza, hogy annyira megutálta a szeletet, hogy a háború után már a csokoládét sem kívánta.
Vészhelyzetben ugyanakkor pontosan azt nyújtotta, amire tervezték: egy katona arról számolt be, hogy az ardenneki offenzíva idején három napig sajton és egy ilyen csokoládészeleten éltek, miközben nem jutottak más élelemhez.
A szeletet hadifoglyok is kapták segélycsomagokban. Volt, aki tejporral keverte össze, mások menekülés közben tartalékolták, mert magas energiatartalma kis mennyiségben is segített átvészelni az éhezést.
Olvasd el ezt is!