Parfümök fedték el VIII. Henrik rothadó testének szagát
A monumentális portrékról magabiztos, tekintélyt parancsoló uralkodó néz vissza ránk. VIII. Henrik alakja máig a Tudor-kor hatalmát idézi, élete utolsó éveiben azonban egészen más valóság rejtőzött a brokátruhák és a nehéz illatszerek mögött. A királyt évek óta nyitott lábfekélyek kínozták, udvarának pedig nap mint nap azon kellett dolgoznia, hogy elfedje a betegség minden nyomát.
A király életében a fordulópont 1536 januárjában érkezett el: a negyvennégy éves Henrik egy lovagi tornán leesett a lováról, amely rá is zuhant. Két órán át eszméletlenül feküdt, az udvarban pedig már arra készültek, hogy az angol király meghalt. Henrik végül magához tért, a baleset következményei azonban élete végéig elkísérték. Lábát már korábban is fekélyek és duzzanatok gyötörték, a baleset után pedig a fekélyek kiújultak, és élete végéig sem gyógyultak be. A váladékozó, időnként elfertőződő fekély erős szagot árasztott, ellátása pedig a király környezetének mindennapos feladatává vált.
A 16. századi orvosok nem feltétlenül törekedtek arra, hogy a sebet lezárják. A korszakban még a négy testnedv egyensúlyára épülő humorálpatológia határozta meg a gyógyítást. A váladékozást sokan annak jeleként értelmezték, hogy a káros anyagok távoznak a szervezetből. Egy bezáródó seb ezért veszélyesnek tűnhetett, mert attól tartottak, hogy a betegség visszahúzódik a test belsejébe. A király lábának állapota így részben éppen a kor orvosi felfogása miatt maradhatott fenn.
A szagot viszont egy uralkodó környezetében sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Henrik lakosztályában friss gyógynövényeket, illatos virágszirmokat és fűszereket helyeztek el. Kesztyűit, ruháit és ágyneműjét parfümözték, ő maga pedig díszes illatszertartót hordott, amelyben pézsmából, ámbrából, rózsavízből és más drága aromákból készült illatos keveréket tartottak.
Az illatok használata jóval többet jelentett udvari hiúságnál. A korszakban sokan úgy hitték, hogy a betegségek a romlott, bűzös levegőn keresztül is terjednek. Ezért az erős, kellemes illatokra egyfajta védelemként tekintettek. A parfümök elfedték a király testének szagát, miközben a kortársak szemében a fertőzésekkel szemben is oltalmat kínáltak. A Tudor-udvar ezért illatfelhőt vont Henrik köré, mert valóban úgy gondolták, hogy ezzel az egészségét is védik.
Közben az uralkodó teste egyre kevésbé engedelmeskedett neki. Súlya az évek során jelentősen megnőtt, járása fájdalmassá vált, majd már a lépcsők használatához és a palotán belüli mozgáshoz is segítségre szorult. Szolgák emelték, öltöztették és tisztították, mások a sebet kötözték át, cserélték a szennyezett ruhákat, és újra megtöltötték a helyiségeket illatokkal.
Mire az udvar tagjai beléphettek hozzá, a beteg férfiból ismét tiszteletet parancsoló király lett. Friss vászon, prémek és ékszerek takarták el mindazt, amit a legközelebbi szolgák már hajnalban láttak. Nekik kellett fenntartaniuk az érinthetetlen uralkodó képét, miközben pontosan ismerték a portrék mögött rejlő valóságot. Ez a közelség egyébként komoly befolyást adott nekik. A király legbizalmasabb szolgái akkor is mellette voltak, amikor a főurak és püspökök még nem léphettek be a szobába. Tudták, milyen állapotban van a sebe, mennyire képes mozogni, és milyen mértékben szorul mások segítségére. A királyi test legintimebb titkainak őrzése így közvetlen hozzáférést jelentett a hatalomhoz is.
Olvasd el ezt is!