A mai pizza távoli elődeit több ókori civilizáció konyhájában is megtalálhatjuk. A görögök például lapos kenyereket sütöttek forró köveken vagy kemencékben, amelyekre sajtot, hagymát, fokhagymát és különböző fűszernövényeket tettek. Persze ezeket még túlzás lenne pizzának nevezni. Hasonló lepénykenyerek az egyiptomiak, babilóniaiak és más ókori népek étrendjében is megjelentek, később pedig a rómaiak is fogyasztották saját változataikat. A pizza történetének igazán fontos fejezete azonban már Itáliában, azon belül is Nápolyban kezdődött.
A pizza sokáig távol állt attól, amit előkelő fogásnak neveznénk. Nápolyban egyszerű és olcsó ételként terjedt el: a tésztára gyakorlatilag azt tették, ami éppen rendelkezésre állt, például sajtot, olívaolajat, apró halakat vagy fűszernövényeket. Éppen egyszerűsége jelentette az egyik legnagyobb előnyét. Olcsó volt, gyorsan elkészülhetett, és könnyen lehetett variálni, ezért elsősorban a szegényebb rétegek körében vált népszerűvé. Idővel azonban a társadalom tehetősebb tagjainak érdeklődését is felkeltette. Egy fontos összetevő azonban még mindig hiányzott róla.
A pizza történetét alapjaiban változtatta meg a paradicsom európai megjelenése. A növény az amerikai kontinensről érkezett Európába, és eleinte sokan bizalmatlanul tekintettek rá. Később azonban a paradicsom meghódította a dél-itáliai konyhát is. Nápolyban a lepényekre kerülve lassan kialakult az a fogás, amely már sokkal közelebb állt a ma ismert pizzához. A paradicsom, a sajt és a bazsalikom kombinációja pedig idővel a nápolyi pizza egyik legismertebb változatának alapja lett.
A Margherita pizza eredetéhez egy híres történet kapcsolódik. A hagyomány szerint I. Umberto olasz király és Savoyai Margit királyné nápolyi látogatásakor Raffaele Esposito pizzakészítő több változatot is készített a királyi párnak. Az egyik pizzára vörös paradicsom, fehér mozzarella és zöld bazsalikom került, vagyis az egységes Olaszország zászlajának színei. A történet szerint a királynénak különösen megtetszett ez a változat, Esposito pedig róla nevezte el Margheritának. Bár a történet egyes részleteit később többen megkérdőjelezték, a Margherita mára kétségtelenül a nápolyi pizza egyik legismertebb változatává vált.
A klasszikus nápolyi pizza sikerének egyik titka éppen az egyszerűségében rejlik. A tésztához mindössze liszt, víz, élesztő és só szükséges, a végeredményt pedig a megfelelő dagasztás, kelesztés és a rendkívül forró kemence teszi különlegessé.
Ahogy a pizza elindult Nápolyból és meghódította Itália más vidékeit, a helyi ízléshez is alkalmazkodott. Rómában például elterjedtek a vékonyabb, ropogósabb változatok, és népszerűvé vált a négyszögletes darabokra vágott pizza is. Szicíliában ezzel szemben vastagabb, levegősebb tésztából készült változatok alakultak ki, amelyeket többek között hagymával, szardellával és sajttal ízesítettek. Északabbra haladva pedig olyan alapanyagok is megjelentek rajta, mint a vargánya, a szarvasgomba vagy a különböző helyi sajtok.
A 19. század végén és a 20. század elején olaszok tömegei vándoroltak ki az Egyesült Államokba és Dél-Amerikába, magukkal víve gasztronómiai hagyományaikat is. New Yorkban, Chicagóban és Bostonban sorra jelentek meg az olaszok által működtetett pizzériák. A pizza olcsó, gyorsan fogyasztható ételként az amerikaiak körében is egyre népszerűbbé vált. A második világháború után aztán még nagyobb lendületet kapott. Az Olaszországban szolgáló amerikai katonák közül sokan megismerték a helyi fogást, hazatérve pedig tovább növelték iránta a keresletet.
Az 1950-es évektől a pizza újabb nagy átalakuláson ment keresztül. Megjelentek a fagyasztott változatok, majd olyan étteremláncok indultak hódító útjukra, amelyek szabványosították és tömegtermékké tették a korábban erősen helyi jellegű fogást. A Pizza Hut 1958-as alapítása után az amerikai pizzaláncok gyorsan terjeszkedtek, és a feltétek száma is szinte korlátlanná vált. Idővel olyan változatok is megszülettek, amelyeknek már kevés közük volt a klasszikus nápolyi pizzához.
A pizza azonban éppen rendkívüli alkalmazkodóképességének köszönheti világsikerét. Az ókori lepénykenyerektől Nápoly szegénynegyedein és az olasz kivándorlókon át hosszú út vezetett odáig, hogy mára szinte nincs olyan pontja a világnak, ahol ne ismernék. A recept közben számtalanszor átalakult, de az alapötlet meglepően keveset változott: egy egyszerű tésztából és néhány feltétből olyan étel született, amely végül kultúrákon és kontinenseken ívelt át.
Olvasd el ezt is!