Indonézia több mint 17 ezer szigetből álló ország, amely Délkelet-Ázsia és Ausztrália között terül el. A szigetvilág földrajzi elhelyezkedése miatt a Föld egyik leggazdagabb élővilágával rendelkezik, egyes területein pedig olyan állatok találhatók, amelyek sehol máshol nem fordulnak elő. Az egyik legérdekesebb természeti jelenség a Bali és Lombok közötti Lombok-szoroshoz kapcsolódik, ahol a szigeteket mintegy 35 kilométer választja el egymástól. Balin számos, az ázsiai szárazföldről ismert állatcsoport képviselőivel találkozhatunk, köztük makákókkal és különféle erdei madarakkal. Lombokon és a tőle keletre fekvő szigeteken viszont már olyan madárcsoportok is megjelennek, mint a kakaduk és a mézevőfélék, amelyek elsősorban Ausztrália térségéhez kötődnek.
A jelenséget a 19. század közepén Alfred Russel Wallace brit természettudós kezdte részletesen vizsgálni. Abban az időben a fajok eredete és fejlődése még élénk tudományos viták tárgya volt, Charles Darwin evolúcióról szóló híres műve pedig csak 1859-ben jelent meg. Wallace 1854 és 1862 között járta a Maláj-szigetvilágot, amelynek jelentős része ma Indonéziához tartozik. Utazásai során madarakat, rovarokat és más állatokat tanulmányozott, összesen több mint 125 ezer példányt gyűjtve össze. Megfigyelte, hogy a szigetek élővilága fokozatosan változik, Bali és Lombok között azonban feltűnően nagy az eltérés.
A természettudós 1863-ban egy képzeletbeli határvonalat jelölt ki a térség térképén, amelyet később róla neveztek el. A Wallace-vonal Bali és Lombok között húzódik, majd észak felé folytatódik Borneó és Sulawesi között. A vonal az ázsiai eredetű állatvilág és az ausztrál térség fajainak elterjedése közötti egyik legfontosabb választóvonalat jelöli.
A magyarázat a jégkorszakok idejére vezethető vissza. Körülbelül 20 ezer évvel ezelőtt, az utolsó eljegesedés csúcspontján a tengerek szintje mintegy 120 méterrel alacsonyabban állt a mainál. A víz visszahúzódása miatt Délkelet-Ázsia több mai szigete szárazföldi összeköttetésbe került egymással. Szumátra, Jáva, Borneó és Bali ekkor az ázsiai kontinenshez kapcsolódó hatalmas szárazföld, az úgynevezett Szundaföld részei voltak. Ez lehetővé tette, hogy az ázsiai állatok, köztük az elefántok, az orrszarvúak és a tigrisek ősi populációi nagy területeken vándoroljanak. Keletebbre eközben Ausztrália, Új-Guinea és Tasmánia alkotott összefüggő szárazföldet, amelyet Sahulnak neveznek. Itt az erszényes emlősök és az ausztrál eredetű madárcsoportok fejlődhettek tovább.
A két terület között azonban egy lényeges akadály húzódott. A Lombok-szoros és a térség más mély tengeri átjárói a jégkorszakok idején sem száradtak ki teljesen, így számos szárazföldi állat nem tudott átkelni rajtuk. Emiatt az egymáshoz földrajzilag közeli szigetek élővilága hosszú időn keresztül eltérő fejlődési utat követett. A Wallace-vonal ugyanakkor nem jelent áthatolhatatlan akadályt. Egyes madarak repülve, más állatok úszva vagy a vízen sodródó növényzet segítségével eljuthattak a szomszédos szigetekre. Ahhoz viszont, hogy egy faj tartósan megtelepedjen, elegendő egyednek kellett átkelnie és sikeresen szaporodnia.
A térség élővilágának kutatása napjainkban is tartogat meglepetéseket. 2026 márciusában ausztrál és indonéz kutatók két olyan erszényes emlősfaj élő példányait azonosították Új-Guinea indonéziai részén, amelyeket korábban csak évezredes fosszíliákból ismert a tudomány. Az egyik egy rendkívül hosszú ujjal rendelkező apró erszényes, a másik pedig egy fák között siklórepülésre képes emlős. A felfedezések arra emlékeztetnek, hogy Indonézia és a környező szigetvilág állatvilágának egy részét még ma sem ismerjük teljesen. A Wallace-vonal pedig továbbra is fontos szerepet játszik annak megértésében, hogyan alakították a földtörténeti változások a fajok elterjedését és fejlődését.
A Wallace-vonal és az ausztrál kontinenshez kapcsolódó szigetek között található a Wallacea nevű átmeneti térség. Ide tartozik többek között Sulawesi, Flores, Lombok és a Maluku-szigetek. Ezek a területek a jégkorszakok alatt sem kapcsolódtak közvetlenül egyik nagy szárazföldhöz sem, így élőviláguk jelentős része elszigetelten fejlődött. Ennek egyik legismertebb példája a komodói varánusz, a világ legnagyobb ma élő gyíkja, amely akár háromméteresre is megnőhet. A faj napjainkban Indonézia néhány szigetén, köztük Komodón, Rincán és Floresen fordul elő. Az őslénytani leletek arra utalnak, hogy ősei az ausztrál kontinensről származhattak, és onnan jutottak el a mai indonéz szigetekre.
Olvasd el ezt is!