1897. május 10-én nyílt meg a brüsszeli világkiállítás, amelynek egyik legfontosabb célja Belgium gazdasági és technológiai fejlődésének bemutatása volt. Az esemény november 8-ig tartott, és számtalan látványossággal várta a látogatókat. A kiállítás egyik helyszíne a Brüsszel közelében fekvő Tervuren volt, ahol II. Lipót király külön gyarmati részleg kialakítását rendelte el.
Az uralkodó ekkoriban a Kongói Szabadállam felett gyakorolt hatalmat, és a kiállítást arra kívánta felhasználni, hogy befektetőket szerezzen afrikai gyarmati vállalkozásához, valamint meggyőzze a belga lakosságot annak jelentőségéről. Ennek érdekében épült fel a Gyarmati Palota, amelynek szecessziós stílusban berendezett termeiben kitömött állatokat, ásványokat, használati tárgyakat, műalkotásokat és különféle kongói termékeket állítottak ki. A szervezők azonban ennél is tovább mentek.
A tervureni park tavainak közelében három elkerített, afrikai falvakat utánzó területet alakítottak ki. Kettőt bangala, egyet pedig majombe falunak neveztek el. Ezekben összesen 267 kongói férfit, nőt és gyermeket kényszerítettek arra, hogy a látogatók előtt éljék mindennapjaikat. A Belgiumba hurcolt emberek között 90 katona is volt, akik a Kongói Szabadállam fegyveres testületében, a Force Publique-ben szolgáltak. Nekik felvonulásokon és zenés bemutatókon kellett részt venniük.
A parkban egy negyedik, Gijzegem nevű falut is kialakítottak, ahol egy belga apát, Van Impe által nevelt kongói fiatalokat mutattak be. A szervezők ezzel azt akarták bizonyítani, hogy az európai gyarmatosítók képesek „civilizálni” az afrikai lakosságot. Az egész kiállítás azt a rasszista elképzelést erősítette, hogy az európai társadalmak magasabb rendűek az afrikaiaknál, és ezért jogosultak azok életének irányítására – tárja fel az African Museum cikke.
A tervureni gyarmati kiállítás hatalmas közönségsikert aratott. A teljes időszak alatt több mint egymillióan keresték fel, a legforgalmasabb napokon pedig akár 40 ezer látogató is megfordult a helyszínen. A legnagyobb érdeklődés június 27. és augusztus 30. között mutatkozott, éppen akkor, amikor a kongóiakat a közönség előtt mutogatták. Bár a szervezők büszkén hirdették a látványosságot, a korabeli sajtóban már ekkor is megjelentek kritikus hangok.
A Le National című belga lap 1897. július 10-i cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy a kongóiakat szigorú felügyelet alatt, mesterséges környezetben tartják, életüket pedig vásári látványosságként rendezik meg. A szerző különösen megalázónak nevezte, hogy az embereket elkerített területen mutogatják, miközben a fehér látogatók gyakran sértő és lealacsonyító megjegyzéseket tesznek rájuk. A bírálatok ellenére a kiállítás folytatódott.
1897 nyara szokatlanul hideg és csapadékos volt Belgiumban. A kongóiakat rendkívül rossz körülmények között tartották, ezért sokan megbetegedtek. A kiállítás ideje alatt heten vesztették életüket. A fennmaradt feljegyzések szerint az áldozatokat Sambónak, Mpembának, Ngembának, Ekiának, Nzaunak, Kitukwának és Mibangének hívták. A múzeum szerint azonban még a nevüket rögzítő dokumentáció sem feltétlenül teljes.
A haláleseteket követően az áldozatoknak még a helyi temetőben sem biztosítottak méltó nyughelyet. A hatóságok megtagadták, hogy a megszentelt temetőben helyezzék el őket, ezért olyan területre temették a holttesteket, amelyet akkoriban többek között az öngyilkosságban elhunytak számára tartottak fenn. Földi maradványaikat csak 1953-ban helyezték át a tervureni Szent János evangélista templom udvarán található sírhelyekre. Ma már minden évben megemlékezést tartanak a hét áldozat tiszteletére.
Bár a tervureni kiállítás különösen kegyetlen példája volt a gyarmati propagandának, korántsem számított egyedülállónak. A 19. század közepétől Európa számos országában rendeztek olyan bemutatókat, amelyeken Afrikából és más gyarmatosított területekről származó embereket állítottak ki a közönség számára. Hasonló eseményeket tartottak Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Hollandiában, Ausztriában és az Egyesült Államokban is.
Belgiumban már 1885-ben rendeztek ilyen gyarmati bemutatót Antwerpenben, ahol 12 afrikai embert állítottak ki. Az 1894-es antwerpeni világkiállításon pedig 144 kongóit mutogattak egy mesterségesen kialakított környezetben. Közülük nyolcan meghaltak. A szervezők ezeket az eseményeket rendszerint azzal igazolták, hogy a közönséget más kultúrákkal ismertetik meg. Valójában azonban a gyarmatosítás igazolását szolgálták, és hozzájárultak a rasszista sztereotípiák terjedéséhez.
Különösen megdöbbentő, hogy Belgiumban több mint hatvan évvel később, az 1958-as brüsszeli világkiállításon is létrehoztak egy úgynevezett kongói falut. Ekkor több mint 600 kongói érkezett Belgiumba, közülük naponta mintegy 120 embert mutattak be a látogatóknak a „Trópusi kertek” elnevezésű kiállítási területen. A résztvevőket éjszakánként Tervurenben, a városközponttól távol szállásolták el.
A látogatók rasszista és megalázó viselkedése azonban komoly felháborodást váltott ki, különösen a Belgiumban élő kongói diákok és értelmiségiek körében. Több résztvevő elhagyta a kiállítást, a falut pedig jóval a világkiállítás vége előtt bezárták. Az 1958-as eseménynek is volt halálos áldozata: a mindössze nyolc hónapos Juste Bonaventure Langa, ám halálának pontos oka nem ismert.
Az 1897-es kiállítás szervezői a történtek ellenére sikeresnek ítélték a rendezvényt. A Gyarmati Palotát 1898-ban állandó Kongó-múzeummá alakították, majd II. Lipót egy új, nagyobb intézmény felépítését kezdeményezte. Az új múzeumot végül 1910-ben, néhány hónappal a király halála után avatták fel. Az épület ma az Africa Museum otthona, amely saját intézménytörténetén keresztül is bemutatja a belga gyarmatosítás örökségét.
A múzeum történeti összefoglalója szerint az emberi állatkertek és hasonló bemutatók 1810 és 1940 között világszerte több mint 30 ezer embert érintettek, és összesen közel másfél milliárd látogatót vonzottak. Ezek az események nem pusztán egy letűnt korszak különös látványosságai voltak. Emberek megalázására épülő, tudatosan megszervezett bemutatókként hozzájárultak azoknak az előítéleteknek a kialakulásához és megerősödéséhez, amelyek hatása ma is érezhető. A tervureni emberi állatkert története ezért a gyarmatosítás kegyetlensége mellett arra is emlékeztet, milyen könnyen válhat a szórakoztatás és a kíváncsiság az embertelenség eszközévé.
(Nyitókép, Belső kép 1., Belső kép 2., Belső kép 3., Belső kép 4., Belső kép 5., Belső kép 6.)
.jpg){kind=link}
Olvasd el ezt is!